2010. május 2., vasárnap

SZERETEM A FOCIT, SIMORT IS...

Talán így lenne helyes a cím: valaha szerettem a focit.
Játszani nem annyira, mert taszított a játék résztvevői között mindíg fellelhető egy-két gladiátor, akik nem játszani, hanem küzdeni akartak és ennek megfelelően is viselkedtek.
Én meg úgy gondoltam, hogy a csonttörés nem játék, ezért aztán - mert azért vonzott a dolog - leginkább kapus szerettem lenni az iskola kézilabda-pályáján megejtett örökrangadókon.
Nézni a nagyok játékát viszont mindíg szerettem, drukkoltam is bőszen. 
A Honvéd ( leánykori nevén Kispest) szurkolója voltam a Fradi pálya tövében, - belátható, hogy járt ez némi kockázatvállalással, mondhatnám elfeledett mártírja vagyok a csapatnak.
Szerencsés korban éltem, mert nézhettem Albert, Göröcs, Csikar, Tichy játékát, és részt vehettem az össznépi játékban, esélyeket latolgathattam a többiekkel a hétvégi fordulók előtt, és ha győzött a csapat szép volt aznap éjjel az álmom.
Hej, amikor egy hetest pakoltak a fiúk a Fradinak!
Aztán a magyar labdarugás elindult lefelé a lejtőn, a bundamérkőzések, a helyiérdekű sztárok teljesítmény nélküli pénzéhsége megmérgezte ezt a hajdan virágzó sportágat.
A lelátók népe is megváltozott lassan és a vasárnapi ebéd előtt szertartásosan meccsre járó apukák és fiaik tömegét felváltotta a kopasz és kigyúrt kishypósok és nagybarmok serege, akik a sportszeretet helyett a gyűlölködés, a rasszizmus és a nácizmus eszméjét hozták el a lelátókra.
A saját nevüket tán leírni sem tudó adrenalinfüggők majmokat utánozva ( megjegyzem, igen élethűen...) huhogtak, ha szinesbőrű labdarugó tünt fel az ellenfél csapatában, cigányoztak, zsidóztak, vasúti menetrendeket vizionáltak és terrorizálták a megrettent klubvezetőket, akik helyett döntöttek edzőkről, játékosokról, összeállításokról.
Ki lett volna kíváncsi erre?
Így aztán elérkezett a perc, mikor a magyar labdarugás már annyira leamortizált állapotba került, hogy senki - az állam sem látott benne annyi fantáziát, hogy pénzt tegyen bele.
Pedighát a foci mai formájában igencsak pénzigényes vállalkozás, a stadionokkal, a beléptetőrendszerekkel, a rendfenntartással szemben nagyon komoly követelmények vannak.
És rengeteg pénzbe kerülnek azok a profi labdarugók, akik képesek a kor színvonalán játszani és szórakoztatni a nézőt a XXI század Colosseumaiban.
Merthogy a játékhoz a néző is hozzátartozik, - egészen más érzés és látvány egy üres stadionban játszani, mint ötven-százezer ember buzdításától és érzelmi reakcióitól kísérve.
Szóval, ma ott tartunk, hogy a döglött lovat kellene a fenekébe dugott nádszálon keresztül fölfújni és tüzes paripát varázsolni belőle.
A kockázatos feladatra most Csányi Sándor vállalkozott, akit csak azért nem nevezhetünk oligarchának, merthogy a Fidesz szekerét tolja, és mint köztudott, az oligarchák kizárólag baloldali tájakon dúskálnak az offshore-ban, és azoknak az időknek is vége van, ugye...
A csiillagok együttállása rendkívül kedvező, a választások kétségtelenül egy jó üzleti érzékkel rendelkező és a labdarugás iránt a végletekig elkötelezett Vezérrel ajándékozták meg az országot, az ország leggazdagabb emberének portfoliójába pedig bőven belefér a sport, mint befektetés.
Nem szólva egoja fényezéséről, hiszen így - ha egyelőre még csak közép-európai szinten is, de - egy kategóriába kerülhet Roman Abramoviccsal, - nopersze teljesen keresztény - nemzeti alapon...
Az MLSZ pedig várja őt epedve, miként zsidók a Messiást, amit egyébként nem csodálok, merthogy a volt elnök, Kisteleki jó ütemérzékkel abszolvált távozása óta az egyébként is fennálló fejetlenség kifelé láthatóan is megjelent.
Kisteleki valószínűleg emlékezhetett elődjének sanyarú sorsára, és amikor először említette valamelyik fideszes potentát az adórendőrség feltámasztását, akkor nem sokat hezitált...
Így aztán most jön Csányi, aki előfeltételül szabta az éppen regnáló MLSZ elnökség lemondását, merthogy azok mandátuma még eltartana egy darabig, de ő a saját bizalmi embereivel szeretne dolgozni.
Ez akceptálandó követelés ami az operatív irányítást illeti, - ami a társadalmi kontrollt illeti, már nem annyira, de egye fene...
Csányi ügyes ember, ezt már akkor bebizonyította, amikor eredeti tőkefelhalmozta magának  a rendszerváltás előtti Magyarország egyetlen lakossági bankját, kiderüólt ez akkor is, mikor egyetlen konkurenciájától az sors különös kegyelméből megszabadult (szabadító: Orbán Viktor), tudja azt is, merről fúj a szél, és áll mögötte pénz is hegyekben.
A bankja pénze, meg a sajátja, de bizton számíthat az állam támogatására is, és akkor ott vannak még neki a világ legdrágább stadion-beléptetőkapui is, ugye...
Csányi várhatóan tud is majd segíteni abban, hogy valami megmozduljon a magyar labdarúgásban, elinduljon a tőkeáramlás.
Ez már magában nagy dolog lenne, de messze nem elég a változáshoz, mert ahhoz ki kellene takarítani a sportágat a rajta élősködőktől, rendbe kellene tenni a stadionokat küllemileg és a szurkolók tekintetében is, meg kellene szervezni a tiszta gazdálkodási viszonyokat.
Volt már néhány "nagy ember", voltak közöttük gazdagok is, akiknek beletört a bicskája akárcsak egy klub rendbetételébe is, merthogy a foci éppen olyan, mint az ország, - zavaros és mocskos háttér előtt agresszív tolvajok hadakoznak egymással bánatos szurkolók ordítozásától kísérve.
Hát akkor most drukkoljunk Csányinak, hátha neki sikerül.
Ha igen, a magyar sportélet csak nyerhet rajta.

És drukkoljunk Simor Andrásnak, a Magyar Nemzeti Bank elnökének is.
A választások másnapján szinte első dolga volt a Kisgömbőcnek, hogy nekiment Simor Andrásnak, offshore lovagnak nevezve áttételesen a jegybankelnököt.
Orbán győzni sem tud kulturáltan, soha, semmi nem elég neki, - valóban úgy néz ki, hogy talán csak a királyság megszerzése elégítené ki, - no, nem a II. Erzsébet nevével fémjelzett alkotmányos monarchia, inkább a Rettegett Iván által jegyzett államforma, - ius primae noctis, pallosjog, stb...
A hatalmi ágak szétválasztása, a fékek és ellensúlyok demokratikus államokban bevett rendszere számára csak a törekvéseit akadályozó nyűg, melyet sürgősen fel kell számolni.
Ilyen a Jegybank függetlensége is, amely fékje lehet adott esetben egy voluntarista gazdaságpolitikának és komoly befolyása lehet az infláció mértékének és a forint árfolyamának meghatározása során, - tehát a kormány pénzügyi téren nem tehet gátlás nélkül azt, ami éppen az eszébe jut.
Tudja ezt Orbán jól, hiszen ihletője és ismerője Járai Zsigmond jegybankelnöki tevékenységének.
Járai a Jegybank kamatpolitikájával a "minél rosszabb - annál jobb" szép elvét alkalmazva sikeresen elrendezte a forint árfolyamát, és a vezényletével kialakított  "erős" forinttal óriási károkat okozott az országnak.
A hitelkamatok így hihetetlenül drágává váltak, és ez sokszáz milliárdos kárt jelentett a költségvetésnek.
Emellett ez a helyzet az exportban érdekelt magyar vállalkozásokat is sikeresen tönkretette.
Szóval Orbán ismeri a funkcióban rejlő lehetőségeket, és hát - mint tudjuk - ki mint él, úgy ítél...
Simort Orbán offshore cég tulajdonlásával vádolja, mivel  - míg el nem adta és az ellenértékét haza nem utalta - volt egy ciprusi cége.
Cipruson lehetetlen offshore céget üzemeltetni, mivelhogy a sziget tagja az Uniónak.
Ami azt illeti, ha már offshore, akkor az Orbánnal szoros családi kapcsolatban levő Vitézy család nevén bejegyzett horvátországi cégek sokkal több joggal nevezhetők offshore cégeknek.
Arról ne is essék szó, hogy rossz nyelvek szerint Vitézyék Orbán strómanjai a horvát kikötő-bizniszben...
Ha így igaz, ha nem, a Simor elleni vád alaptalan, a leváltására való törekvés gusztustalan és sportszerűtlen.
Maga az eljárás persze Orbántól nem szokatlan, hiszen első kormányzása idején ugyanilyen mocskos módszerekkel késztette lemondásra a legfőbb ügyészt, Györgyi Kálmánt, - nem tudom, hogy az érintettnek megérte e a meghátrálás.
Simor András úgy nyilatkozott, hogy ki kívánja tölteni a mandátumából hátralevő három évet.
Kívánom, sikerüljön neki.
:O)))

Nincsenek megjegyzések: