2012. február 10., péntek

FEHÉR FAROK

Most nem annyira aktuálpolitikáról, inkább talán a politikai teljesítmények értékéről írnék néhány mondatot.
Attól tört rám az a mértéktelen optimizmus, hogy talán meg tudom értetni magam és nem kezdődik úgy a blog harmadik mondatánál vad komcsizás, esetleg zsidózással egybekötve, mert akik az indítékot szolgáltatták erre, azok kedvenceim közé tartoznak, másrészt meg ez a poszt azoknak szól, akik tudnak és akarnak gondolkodni is, a többiek nyugodtan átugorhatják.
Egy hír és egy nyilatkozat egy mondata volt, melyen el kellett gondolkodnom, mindkettő az immár húsz éve magunk mögött hagyott "átkos" negyven évvel kapcsolatos,
Nem is nagy dolgok, de olyan magyarosan jellemzőek.
A hír az volt, hogy Polgár Dóra máris kiábrándult Gyurcsányékból, és új párt alapítását tervezgeti.
Sok sikert hozzá, magánügye a rokonszenves fiatal hölgynek, magam sem vagyok mindentől elragadtatva, ami a Demokratikus Koalíció házatáján történik, jóllehet, én ettől még nem akarok új pártot alapítani, habár látok én itt még megszólítható széles társadalmi rétegeket.
Az sem zavar, hogy a párt elhagyását indokolta is, bár azt hiszem, hogy fél év után elegánsabb lett volna szépen csendben tovaballagni, hiszen ennyi idő arra is kevés, hogy megtalálja a székházon belül azt a bizonyos forradalmi helyiséget - igaz, nincs is székház…
Azt meg betudom az ifjúság dacos kritikai felhorgadásának, hogy indokaiban szerepel az is, hogy a nem oly régen alakult pártnak „nem sikerült egy vonzó és érdemi ifjúsági platformot kialakítani.” 
Hát. a fene tudja, de én azért azt képzelem, hogy aki most egy zöldmezős párt alapítására elég erőt és felkészültséget érez magában, az – ha már tagja egy pártnak – akkor esetleg nekibuzdulhatna annak ifjúsági platformját kialakítani.
Persze némileg csökkenti a dolog szépségét, hogy ahhoz dolgozni kell, munka mellett meg nem lehet nagypolitizálni, ugye...
Leginkább úgy lehetett volna talán ezt akár a DK-n belül is megcsinálni, hogy húz és hoz magával hozzá hasonló gondolkodású fiatalokat, beszélget velük, szervezi a munkát, és ha valahol elakad, akkor segítséget kér a veteránoktól, akik tegyék végre hasznossá magukat, ha már jelenleg csak a barikádot képezik az egy igaz úton, melynek ő a letéteményese természetesen.
Óh, boldog ifjúság!
De még ez sem zavarna, ha távozásának indoklása nem azzal kezdődne, hogy „Az, amit korábban a DK hirdetett magáról, nincs átfedésben azzal, ami a gyakorlatban történik. Gondolok itt Kádár János szerepének kongresszusi relativizálására…”
Ez a kétségkívül okos és tisztatekintetű lány másodéves egyetemi hallgató, aki hozzávetőleg  a rendszerváltás táján született, és mind a húsz évének összes határozottságával egy félmondatban leírja Kádárt, vele együtt szülei életét is, merthogy ne relativizáljon itten senki.
Márpedig jobb, ha tőlem tudja, mindenki mindig relativizál, azaz összevet helyzeteket, korokat egyéni életlehetőségeket, ha akarja, ha nem.
Kérdezze talán meg a szüleit, azok legalább már huszonévesek voltak a Kádár-korszak végén, de még jobb, ha a nagyszüleit, hogy ők összevetik-e azoknak az éveknek az életminőségét a mai viszonyokkal és nagyon csodálkoznék, ha korunk jönne ki jól az összevetésből.
Egy politikus munkásságát egyébként sem lehet fekete-fehérben ábrázolni, még a mai kutyaütőket sem, mert például Orbán ugyan csapnivaló politikus – már ha politikusnak lehet nevezni egy Keresztapát – de egészen ügyesen focizott valaha, és elképzelhető, hogy kiváló edző lenne belőle, csak éppen az ország olyan tevékenysége nyomán, mint Drezda szőnyegbombázás után.
Egy politikus munkáját egyetlen dolgon lehet mérni – tevékenysége mennyire volt hasznos az országnak, mennyire tudott választ adni azokra a kérdésekre, melyet kora történelme tett fel neki.
A múlt században, most már biztosan megállapíthatjuk, hogy mindössze egyetlen politikus volt, aki a kihívásokra adekvát válaszokat adott, aki az országot felemelte és népének nyugalmat és létbiztonságot teremtett, és ez éppen Kádár volt.
Ferenc József belevitte az országot egy vesztes világháborúba, mely Trianonba torkollott, Károlyi nem tudott mit kezdeni az Antant fenyegetésével, Kun Béla egy erőszakos utópia híveként eleve esélytelen volt, mégha ős is volt az egyetlen, aki fegyverrel is meg akarta védeni az ország területi integritását.
Horthy belevitte az országot a második vesztes világháborúba, a nevéhez fűződik párszázezer zsidó honfitársunk kiirtása, párszázezer katonánk és munkaszolgálatosunk vágóhídra küldése, Szálasi nevéhez fűződik az ország lerombolása, Rákosi nevéhez a sztálinizmus magyarországi meghonosítása, új alkotmány és a középos - nem, a munkásosztály nevében a hatalom kisajátítása, Nagy Imre bűnpocsék politikus volt, aki egyszerűen figyelmen kívül hagyta a politikai realitásokat és szinte ránk húzta az oroszokat
Akik meg Kádár után jöttek, azok tán az egy reálpolitikus Horn kivételével a nagy előd cipőfűzőjéig sem értek, érnek fel.
Kádár fejlődést hozott szinte minden téren, lendületet adott a társadalmi mobilitásnak, ételt és nyugodt életet biztosított az ország népének, virágzott a sport, a kultúra, nem volt éhező gyerek és nem fagyott meg télen egy hajléktalan sem, merthogy nem voltak hajléktalanok, nem kellett koldulni és nem fagytak meg az öregek a fűtetlen szobákban.
Nem gazdagon éltünk, de biztonságban.
Azért legalább egy pecsenyeliba mindenkinek jutott, akinek arra támadt gusztusa és nem csak farhát…
Ma sem élünk gazdagon, sőt, a nép majd fele nyomorszinten tengeti napjait, gyermekek ezrei éheznek, de - ahogy mondani szokták, - még a nyomor sem biztos, ebben az országban ma csak a halál biztos…
Kádár nem forradalmárkodott, hanem kül és belpolitikai téren is a kompromisszumokra törekedett, minden handabandázás nélkül.
Úgy is hívták: a kompromisszumok robotosa.
Ő tisztában volt a politikai realitásokkal, és maximálisan kihasználta a politikai játékteret, sikeres is volt nyugaton és irigyelt volt keleten, eközben minden az ország és népe tulajdonában maradt.
Voltak persze olyan dolgok is, melyekkel nem kell megbékülnünk, merthogy valóban diktatúra volt az a rendszer, de lehetett e más?
Megsúgom, nem, mert Moszkvából erősen figyelték, hogy mi folyik nálunk, mert akkor is akadtak olyanok nálunk is és a Nagy Testvérnél is, akik a társadalom kemény kézbentartását tekintették célravezetőnek, nem a „slampos diktatúrát”.
Igen, 56 után jött a megtorlás, kivégeztek sok embert, de azért azt se tévesszük szem elől, hogy forradalmárkodni veszélyes üzem és akkortájt a BTK lehetővé tette a halálbüntetés kiszabását, melyre a kivégzettek közül legtöbbje vastagon rászolgált, - hadd ne hozzak példákat.
Hát azt kérdezem, kedves Polgár Dóra, hogy akkor helyes-e fekete-fehéren megítélni a közvéleménykutatás által a magyar történelem Szent István után legtehetségesebb és leghasznosabb politikusát?
Lehetne esetleg ezen gondolkodni is, mielőtt bírál, és ajánlanám figyelmébe a blogom Mark Twain által leírt mottóját: először ismerd meg a tényeket, elferdíteni azokat ráérsz utána is.
A másik Szabó Zoltán egy mai interjúja, melyben azt mondta, hogy a tárgyalása a szocializmust idézi, ahol minden tilos volt, ami nem volt megengedett.
Szabó Zoltán családjában tán még a macska is jogász volt, ő egy tévedés ilyen tekintetben a családfáján, nem róható fel neki, hogy nem tudja, hogy ebben az országban már nagyon-nagyon régen mindent szabad, amit nem tilt jogszabály.
Nem is igen értettem, hogy az egyébként nagyon jó interjú végére miért kellett a hajdani vörös farok mintájára ez a fehér farok, nem is tartom túl gusztusosnak, ami azt illeti, változatlan nagyrabecsülésem kifejezése mellett.
Nem kell a Kádár-rendszert visszasírni, elmúlt, más világ jött, más kihívásokkal.
De eltelt húsz év a rendszerváltás óta, talán most már lehetne kicsit árnyaltabban is értékelni a magunk mögött hagyott történelmet.

:O)))

33 megjegyzés:

Kappa52 írta...

Kedves PuPu!
Szinte minden írásod kedvelem, de ez most a szokásosnál is jobban tetszik, így jelzem szóban is.
Nagyon igazad van. Nem akarom én sem visszasírni a múltat, de nem kell elferdíteni a tényeket, amik árnyaltabbak voltak, mint írod is.
Gratulálok!

Névtelen írta...

Köszönöm, hogy végre egy ilyen írás is született.
Most, mikor Göncz Árpádot köszöntjük születésnapján , jó érzés, hogy valaki végre korrektül leírja a Kádár-korszakról alkotott pozitív véleményét, nem hurráoptimizmussal, de reálisan.
Kádár János-ma bárki, bármit mond róla, mert ugye, úgy illik?!- számomra igazi Ember volt, akinek azt köszönhetem többek között, hogy békés ifjúságom volt, hogy tanulhattam, fejlődhettem, és jókedvű lehettem. Biztonságban éreztem magam az ő "barakkjában" Több, mint két évtizede mindez elveszett... És igen: ma már mindenhez van jogom, de nem tudom érvényesíteni, mert minden egyebet elvettek tőlem.
Sok minden kibukna még belőlem, itt abbahagyom, mert küszködöm. Most a könnyeimmel... Bocsánat.

Pál Pay írta...

lehetne, mert képes vok rá, mondatonként boncolgatni, lihegve tapsolni, látszólag vitázni... értelmetlen. eccerűen: tökjó. Az írás. Dórika meg, ha pár lepedőt összegyűrt, túl van egy-két ízlelésen is nyilván másként látja majd a világot...

sanyoka írta...

Kedves Pupu!
Azt hiszem leírtad a valóságot. Nekem is az a véleményem, hogy abban az "átkos" időkben mindenkinek megadatott a tanulás a nyugodt kiszámítható (nem a 47 ezerből :) )élet. Mindenki tudott a családjával minden évben nyaralni menni minden különösebb anyagi erőfeszítés nélkül. A melós nyaralót tudott venni a Balatonon a nyugdíjas nem farháton élte le az életét. Az egyetemekre bárki bejuthatott és ha kedve úgy tartotta még le is doktorálhatott :) Az 56-os megtorlásokról csak annyit, hogy azonkívül mint írod, hogy a forradalmárkodás veszélyes üzem, ha az áldozatok számát összevetjük a mai Magyarországon egy téli szezonban halálra fagyott emberek számával akkor nem is igazán tudom mikor volt több halálos áldozat.

Névtelen írta...

Kedves PuPu! Egyszerűen nem tudok mit hozzátenni! Minden szóval egyetértek. Gratulálok az írásodhoz. Krisztina

utulien írta...

Idézek a szövegből: "Kádár fejlődést hozott szinte minden téren, lendületet adott a társadalmi mobilitásnak, ételt és nyugodt életet biztosított az ország népének, virágzott a sport, a kultúra, nem volt éhező gyerek és nem fagyott meg télen egy hajléktalan sem, merthogy nem voltak hajléktalanok, nem kellett koldulni és nem fagytak meg az öregek a fűtetlen szobákban.
Nem gazdagon éltünk, de biztonságban." Nos aki élt, tudja, hogy ez így, ebben a formájában nem igaz. voltak hajléktalanok, csak elrejtették őket. A kultúrának csak az engedélyezett, és esetleg a tűrt része működött, márpedig igen fontos művek, kulturális események éppenséggel a tiltott zónába kerültek. Lehet, hogy biztonságban éltünk, ahogy egy rab is biztonságban van a cellában. Csak sokan inkább a kinti bizonytalansággal szerettünk volna megismerkedni. Nem kezdem el sorolni a negatívumokat, megteszik azt elegen, de azért ne emeljük már piedesztálra azt a korszakot. A társadalmi mobilitást sem érdemes nagyon emlegetni egy olyan korban, amikor egy-egy nemzedék alig tíz százaléka juthatott egyetemre, ráadásul korán kialakultak az orvos, ügyvéd stb. dinasztiák még jobban szűkítve a lehetőségeket. Nem értek egyet Kádár démonizálásával de azért ne is túlozzuk el a korszak pozitívumait.

dr. Valér Éva írta...

Kedves PuBu!
Nagyon szívemből szóltál, minden szavaddal egyetértek. Végre egy tisztességes elemzés a múlt század szerintem is legnagyobb - és legtisztességesebb politikusáról, és akkori életünkről. Dórika sértődése azért is érthetetlen, mert a DK kongresszusán mindössze annyi hangzott el, hogy Gyurcsány is és Orbán is a Kádár rendszerben szerzett diplomát, amire ma nem lenne lehetősége. De menjen, és ha tud, csináljon jobb pártot, és jobb programot, mint a DK honlapján olvasható "Alapvetés"
dr. Valér Éva.

Babi néni írta...

Dórát leszámítva egyetértek én is. :o)

Viszont a lányról azt gondolom, hogy hallgatótársai nyomására (elhatárolódás) vagy valamilyen személyes csalódásra (pl. a nagy öregek nem voltak egy ilyen szervezetre nyitottak, amit említessz) reagált ilyen szerencsétlen módon. Lehetséges, hogy újra szerepet vállal az ösztöndíjak kapcsán valamelyik hallgatói szervezetben. Kívánjunk inkább jó munkát neki és ne kössünk bele egy béna és átgondolatlan mondatába. Ha olvasol tőle írásokat, belátod, hogy egy értelmes ifjú hölgyről van szó.

Ha pedig nem reagál semmi módon a távozását firtató újságírók kérdéseire, akkor találgatna mindenki, hogy mi az oka és az még rosszabb lehetne

PuPu írta...

utuliennek:
utukám, ez hülyeség.
Hova rejtették a hajléktalanokat, ha szabad érdeklődnöm?
És ha volnál olyan kedves egyetlen komoly alkotást ide írni, amit a rendszerváltás hozott felszínre!
A Gede testvérek kiadványai meg a Mein Kampf nemigen hiányoztak, ma is be kellene tiltani minden olyan művet, amelyik más emberek ellen uszít.
Egyébként senki nem akadályozott meg abban, hogy megismerkedj a kinti bizonytalansággal, meg is tették elegen.
kinek bejött, kinek nem.
Te miért nem kerekedtél fel?
Amit meg a társadalmi mobilitással kapcsolatban írsz, az bizony butuskaság és tényszerűen sem igaz.
De lehet esetleg adatokkal példákkal alátámasztanod az állításaidat, kezdheted mondjuk mindjárt a kultúrával..
:O)))))

Névtelen írta...

Kedves PuPu,

tetszik, amit írtál, és hadd hívjam fel mindenki figyelmét utulien kiegészítésére.

A Kádár-érában végeztem az ELTE-n, tehát sokat nem kellen fanyalognom... mégis: hadd válasszam meg magam, mit vagyok hajlandó adni a biztonságomért. Engem taszít az, ha MÁSOK helyettem felősek értem.
A Kádár-korszakban engem (valószínűleg mindannyiunkat) gyerekként kezelt a Hatalom, az elmúlt 20 év pedig gyengeelméjűként.
Szeretném, ha épelméjű felnőttként, partnerként és szövetségesként néznének rám.
Olyan nagy kérés ez?

éva írta...

Pupu - aki ÉLT a kádár-korszakban, annak ugyan magyarázhatnak az ilyen
butulienek! Az ilyen szövegek csakis a saját táboruknak - na meg azoknak szól, akik csak mesékből ismerik azt a nyugalmat és LÉTBIZTONSÁGOT, amit Kádárnak köszönhetünk. Mert EGYEDÜL ő teremtett ilyet a szocialista táborban - ami azért sokat elmond az emberi nagyságáról! Gyűjthetett volna vagyont, mint a Ceausescu család, lövethetett volna a határon, mint Honecker, de ő a NÉPET emelte fel és a nemzet dicsőségét növelte a "bezzeg ország" imázzsal.
Polgár Dórával meg túlságosan megengedő vagy - nem 6, hanem 3 hónap után lett elege a DK-ból, mivel csak 10.23 után vágta ki a HÖOK a csatlakozása miatt. Közben meg volt egyetem és vizsgaidőszak is! Egy politikai celeb, aki eddig csak a szakításaival került a médiákba - mint egy politikai Mónika. Foglalkozzon vele az, aki az ilyesmire vevő! Viszont szép magas labdát adott fel neked - amit gyönyörűen szerváltál. Köszi!

Névtelen írta...

Csak egy példa utuliennek
Csurka István elnyomatása:
1969. József Attila-díj,
1980. újabb József Attila-díj,
1980. Alföld-díj

pretty írta...

Sokan emlegetik az 1956 után kivégzett embereket és nagyon számon tartják.Miért nem tartják számon,hogy az elmúlt húsz évben hányan fagytak meg és hányan lettek öngyilkosok a kilátástalan helyzetük miatt és őket nem is állították bírőság elé.Nem voltak hajléktalanok,mert volt minden vállalatnál munkásszálló.Tudom egyesek szerint Kádár nem ért semmit mert nem lopott össze vagyont.

Névtelen írta...

Kádár rendszerét hívnám én úgy utólag "demokratikus diktatúrá"-nak..vagy "diktatórikus demokráciának"..de békében éltünk..külföldi nyaralásunkkor örültünk egymásnak - mi magyarok..és nem utáltuk egymást itthon sem..Nyugodt, jobb világ volt..nem foglalkoztunk politikával..vidám volt az élet,volt munka..optimizmus!

o Xenos írta...

Valahol megkérdeztem, ki ez a PuPu, hogy azt írja, amit én akarnék, csak nem sikerül? Kádár, a mai megítélése és az itéletek megalapozottsága tekintetében azonosan gondolkodunk. Én ugyan kevésbé voltam szelíd az interjú hallatán. Ami viszont megörvendeztet, az az, hogy már ketten vagyunk, akik felismertük, EGYEDÜL a Tanácsköztársaság idején történt fegyveres szembeszállás a szuverenításunkat, területi épségünket fenyegető és végül persze kiszámítható győzelmet arató külső és bizony belső támadásokkal. Gondolok itt pl. a Székely Hadosztályt vezető Szent Kereszthegyi Kratochwill Károly viselt dolgaira..Felvetem azonban, hogy egy -főleg most alakult- pártnak belső viták után tisztázni kellen identítását: viszonyulását a mai életünket döntően befolyásoló történelmi csomópontokhoz, /honnan jövünk/ és persze meg kell tudnia fogalmazni, ennek is alapján milyen eszménye, ideálja, célja van. /Hová tartunk/
A baloldaliság mibenlétét definiálni akaró /?/ huncutkodás helyett vizsgálni kellene viszonyunkat Trianonhoz, a Horthy-féle berendezkedéshez és magához a Főméltóságú Úrhoz, persze a vh.utániés Kádár előtti történésekhez, különösen ötvenhathoz, a hozzá vezető és végeredményben a közvélemény előtt nem kielemzett dolgokhoz, Kádár lehetőségeihez és tetteihez, a rendszerváltáshoz. Szerintem rendet kellene tenni a privatizáció előkészítése, okai, menete, eredményei és mai életünkre gyakorolt hatása tekintetében.. mert e két utsó témakör iszonytató méretű tudatlansággal találkozik, hálára késztetve mindkét oldalon a magukat másként gondolkodónak, rendszerváltónak, el- és leszámoltatónak, atyaistennek, egyáltalán politikusnak beállítókat. Ha a szavazópolgár tisztán látna, kiderülne, nem csak a király, de az udvaroncok, vazallusok, rendszerkritikusok /függetlenül az éppen aktuális rendszertől/ és a többi csepűrágó is pucér...és akkor el kellene menni újra autófényezőnek, hogy klasszikust idézzek.
Bocsánat, hogy a hozzászólás terjedelme túlnőtt. Ezt viszont ellensúlyozza fajsúlya..köszi, PuPu.

Névtelen írta...

Szenvedélyes és rendszeres olvasód vagyok....néha vitatkozva.
Ez ma telitalálat, én is valami hasonlót próbáltam megfogalmazni a facén....persze, sokkal kevesebb tehetséggel.
Regényeket lehetne írni a témáról..... Persze, hogy tudjuk, kellett a váltás, nem lehetett fenntartani azt a rendszert, de !!!!! csak két kiemelés tőlem:
Egyszerűen nem igaz, hogy nem lehetett tanulni, akkor lehetett !!!!!
Mindig "nagy pofám volt", voltak is ütközéseim, de akkor nem féltem a sját hazámban ! Most félek!!!!!

Névtelen írta...

Kedves PuPu!Én egy 45-ben született örökké politizáló és jól informált örökmozgó nagyi vagyok! Már 50-től emlékszem sok mindenre, de a forradalomtól majdnem mindenre. Figyelve éltem át az említett korszakot, és akkor is politizálta. Soha nem kért senki, hogy legyek párttag, de mindent elértem szorgalmammal, amit akartam. Csak 1 példa a több százból. Egyik első emberek voltunk a férjemmel Magyarországon , akik az informatikával kezdtek foglalkozni 1968-ban. 1977-ben Nyugatnémetországban Münchenben voltunk kiküldetésben a Siemens Oktatóközpontban.
Nagyon sokat tudnék mesélni erről a korszakról, meg arról, hogy hogyan tudtunk nyugodtan beszólni a párttagoknak, vagy akárkinek mindenféle bántódás nélkül. Persze, lehet, hogy szerencsénk volt!
Ez a korszak egyáltalán nincs őszintén kitárgyalva. A fiataloknak meg kellene hallgatni minket!
Nagyon köszönöm Neked, hogy megírtad ezt! Minden szavad igaz és őszinte! Gratulálok Neked még egyszer és nagyon sok ilyen jó írást írj még! Én imádom olvasni őket! Éva Rebeka
A teljes nevem most félek kiírni! Ez még soha nem történt meg velem...

irkomirko írta...

Kedves Pupu!
Gratulálok írásodhoz.

A fiatal egyetemista leány buta nyilatkozata csak egyik bizonyítéka annak, hogy milyen mértékű agymosás folyik a Kádár korszak eredményeivel kapcsolatban.

Szabó Zoltán írta...

Pupu, drága, tudod, hogy imádlak, blogod a kedvenceim egyike, nem hagynám ki egyetlen bejegyzését sem. Ritka eset az, hogy ne értenék egyet azzal, amit írsz, és még ritkább eset, hogy ennek hangot is adok.
Ez most egy ilyen eset.
Nem azért, amit rólam írtál (az tulajdonképpen inkább hízelgő, mint az ellenkezője), sokkal inkább azért, amit a Kádár-rendszerről. Pedig tulajdonképpen az is igaz, vagy legalábbis majdnem – éppen csak egy kicsit túlzol.
De menjünk sorjában, akkor is, ha baromi hosszú lesz (nem is egyszerre fogom beírni, hanem blokkonként.

Szabó Zoltán írta...

Kezdjük Nagy Imrével, aki szerinted bűnpocsék politikus volt, és egyszerűen figyelmen kívül hagyta a politikai realitásokat. Hát szerintem nem volt az.
„A történelem nem realizált lehetőségeire jogosulatlan egyből rásütni, hogy mivel nem realizálódtak, irreálisak is voltak” – írja Szűcs Jenő a Három régióban. Nagy Imre elgondolásai kétségkívül nem realizálódtak, de ebből még nem következik, hogy kívül is estek a politikai realitásokon.
Sztálin halála után az SZKP felső vezetésében két irányzat küzdött egymással. A katonai frakció azon az állásponton volt, hogy a meghódított csatlós országokat katonai, politikai és gazdasági áldozatokra való tekintet nélkül meg kell tartani. A KGB-frakció viszont úgy vélte, a Szovjetuniónak aránytalanul nagy gazdasági árat kell fizetnie ezért, a szovjet érdekeknek tehát sokkal inkább megfelelne, ha engednék ezeket az országok egyfajta „finn” útra lépni. Vagyis piacgazdaság és polgári demokrácia, de a kommunisták (értsd: a szovjetbarát politikai erő) szükségképpen bekerülnek a parlamentbe és a kormányba, az ország minden katonai és gazdasági tömbön kívül marad, alig tart fenn haderőt, külpolitikai téren aktív semlegességet tanúsít (magyarán Moszkva-barát külpolitikát folytat), és gyümölcsöző (mármint a Szovjetunió számára gyümölcsöző) gazdasági kapcsolatokat tart fenn a nagy testvérrel.
1955 első felében a KGB-frakció kerekedett felül, és a Szovjetunió, a békeszerződés értelmében kivonult Ausztria általa megszállt részéből. Nagy joggal hihette úgy, hogy a KGB-frakció Magyarország számára is képes biztosítani ezt a lehetőséget. Nem tudhatta, hogy az SZKP Politikai Bizottságában (amelyről Churchill joggal mondta, hogy olyan, mint ha bulldogok birkóznának egy nagy szőnyeg alatt: nem látni mást, csak a nagy hullámzást, és hogy a szőnyeg alól időnként kilöknek egy-egy hullát) megváltoztak az erőviszonyok és a továbbiakban, egészen Brezsnyev haláláig a katonai szárny fogja kézben tartani az irányítást. (A sors iróniája, hogy a budapesti birodalmi helytartóként a forradalom leverését irányító Andropov lett bő negyedszázaddal később az a főtitkár, aki az SZKP vezetésében ismét a KGB-szárny hegemóniáját juttatta érvényre, és előkészítette Gorbacsov számára a terepet, aki aztán érvényesítette a KGB koncepcióját, igaz, Moszkva számára lényegesen rosszabb feltételekkel, és ahhoz már túl későn, hogy a Szovjetunió gazdasági összeomlásának elejét vegye.) Kísérletének ezért el kellett buknia, de nem mondhatni, hogy eleve irreális volt, azt pedig még annyira sem, hogy ha megvalósul, az ne lett volna jó Magyarország számára (nézzük csak meg, lényegében ugyanarról a szintről hová jutott Ausztria az 1955 és 1990 közötti években, és hová jutott Magyarország).

Szabó Zoltán írta...

Felelőssé tehető-e Kádár a forradalom bukásáért? Természetesen nem. Kádárnak nem volt beleszólása a bulldogok birkózásába, az anekdota szerint Münnich azzal vitte magával Szolnokra (vagy Moszkvába?) kormányt alakítani, hogy választhat, mi akar lenni: első titkár vagy másodrendű vádlott. Felelős volt viszont a forradalom utáni megtorlásokért. Ha már Hruscsov őt szemelte ki Magyarország vezetésére, nem szólt volna bele abba, hány embert kell kivégeztetni. Annál is kevésbé, hogy a megtorlás Kádár érdeke volt, nem Moszkváé. Kádár hatalma megszilárdításának érdekében tétette el láb alól Nagy Imrét – ez tehát politikai gyilkosság volt a javából. Azt meg, hogy a kivégzettek többsége vastagon rászolgált volna a halálbüntetésre, remélem, te sem gondolod komolyan. Igen, persze, volt, aki a fegyverrel, amire a forradalom idején tett szert, fosztogatott, rabolt és gyilkolt, de a kivégzettek nagy többsége egyszerűen csak harcolt – vagy még azt sem tette, csak tevőlegesen támogatta Nagy Imre politikáját. A Magyar Szocialista Munkáspártot novemberben heten alapították meg: Donáth Ferenc, Kopácsi Sándor, Losonczy Géza, Lukács György, Nagy Imre, Szántó Zoltán és hetedikként az, aki a többi hatot elárulta; megölette, életfogytiglani börtönre ítéltette vagy internáltatta: Kádár János. Szerinted mi mással szolgált rá a másik hat kommunista a halálra, a börtönre és az internálásra, mint hogy adott helyzetben Kádár vetélytársa lehetett volna (ki kisebb, ki nagyobb eséllyel – jórészt ettől függött a büntetésük súlyossága is)? És a négyszáznál több halálos ítélet vajon nem arról szólt-e, hogy a későbbi sikeres konszolidáció érdekében meg kell félemlíteni a társadalmat, és akkor majd parírozni fognak? Ahogy állítólag Sztálin mondta: pédát nem mutatunk, hanem statuálunk.

Szabó Zoltán írta...

Nem vitás, tehetséges politikus volt. Miután pozícióját megszilárdította, sokat kihozott abból a helyzetből. A kép, amit festesz, persze egy kicsit túl rózsás. Nem jutott például pecsenyeliba mindenkinek, volt szegénység Magyarországon, nem is kicsi, Solt Ottília, szegény, meg a SZETÁ-sok tudnának erről sokat beszélni. Mindenkinek volt munkája, még ha ezt úgy is értük el, hogy ha másutt nem kellett az illető, hát kétszáz kilométerre a családjától bezsuppoltuk valamilyen látszat-munkahelyre. Nem azért volt látszat, mert ott nem kellett dolgozni, hanem azért, mert arra, amit ott csinált, nem volt semmi szükség. Hajléktalan sem volt, igaz. Több volt talán a lakás, mint ma? Fenét. Összekényszerítettünk embereket. Ha a szoba-konyhában élő házaspár kapcsolata megromlott, a bíróság elválasztotta őket, de ott maradtak mind a ketten a csöppnyi lakásban. Így nem egy ember életét tettük tönkre, hanem kettőét… A kultúra virágzásához is lenne egy-két szava, mondjuk Konrád Györgynek és Szelényi Ivánnak, akiket az „Értelmiség útja…” c. művükért üldöztek, vagy Haraszti Miklósnak, akit a Darabbérért, hogy a Beszélő szerkesztőinek és kiadóinak vegzálásról már ne is beszéljünk. Igaz, Csurka kitüntető díjakat kapott, nem csak azért, mert miképp a korábbi rendszernek a dísz-zsidókra, úgy Aczél Györgynek is szüksége volt egy dísz-antiszemitára, hanem mert akkoriban még tényleg írt jó dolgokat és Aczélnak volt ízlése.

Szabó Zoltán írta...

Mindazonáltal tény, hogy Magyarország lett a legélhetőbb a szocialista tömb országai közül, és ez nem kis részben Kádárnak köszönhető. És még kinek? Hát a nyugati hiteleknek – válaszolják a jobboldalról, ami természetesen marhaság. Magyarországnak 1989-ben húszmilliárd dollár tartozása volt, ami akkor hatszázmilliárd forintot ért (tudom, az akkori harmincforintos dollárárfolyam nevetséges, de az akkori háromhatvanas kenyér még nevetségesebb. Akkor nyolc kiló kenyeret vehettél egy dollár áráért, ma a legolcsóbb kenyérből sem vehetsz érte két kilót. Az akkori kenyérárhoz viszonyítva nem a harminc-, hanem a hétforintos dollárárfolyam lett volna adekvát). Egy emberre tehát hatvanezer forint adósság jutott, ez a Kádár-rendszer mintegy harminc évére vetítve nem egészen napi hat forint. Ha a Kádár-rendszer fejenként és naponta hat forint pluszból jólétet tudott volna teremteni (még ha csak olyan jólétet is, mint az volt), akkor sürgősen vissza kéne állítani, mert ennél jobb ajánlat ma nincs a piacon. De nem tudott. A forrás nem a nyugati hitel volt, hanem a Szovjetunió, amely kiapadhatatlan bőségű természeti kincsei fedezetével jó áron megvásárolt tőlünk mindent, amit egyébként a világon sehol másutt nem tudtunk volna eladni. Tudom, nem illendő ezt manapság emlegetni, amikor a kormányt támogató tüntetők azt sugallják, hogy Moszkva után Brüsszel akar minket gyarmatává tenni, de sajnos ez az igazság.

Szabó Zoltán írta...

És ezért nincs visszaút. Élhetne ma százötven Kádár, nem tudná visszacsinálni azt, ami akkor volt. És ezért veszélyes minden nosztalgia a Kádár-rendszer iránt; mert lefegyverez. Azt sugallja, hogy akkor tudtuk a megoldást, ahhoz kéne most visszatérni – pedig hát nem lehet. És ezért veszélyes a baloldalon minden olyan megszólalás, amely a Kádár-rendszert dicséri. Mert ha nem is mondja ki, ha nem is akarja azt mondani, sőt, ha expressis verbis ki is mondja az ellenkezőjét, akkor is fölébreszti a nosztalgiát, és óhatatlanul azt a várakozást kelti, hogy hatalomra jutva majd a kádári recept alapján orvosoljuk a mai gondokat. (Nézd csak meg, blogbejegyzésed, amely csak egy kicsit szépítette a Kádár-rendszer realitásait, micsoda lelkes helyeslést váltott ki sokakból.) És megtanulhattuk, a magunk példáján csakúgy, mint a Fideszén, hogy aligha van ma veszélyesebb dolog, mint teljesíthetetlen várakozásokat fölkelteni.

Szabó Zoltán írta...

Polgár Dórának nincs igaza: Gyurcsány Ferenc a párt kongresszusán nem relativizálta Kádár szerepét, mindössze annyit mondott, hogy a tudás demokratizálásáért még a Kádár-rendszer is többet tett, mint Orbán kormánya, és ez így igaz. De valahol áttételesen mégis van annyi igazsága, hogy a kongresszus lelkes tapsa aligha ennek az ártatlan kormánykritikának szólt, sokkal inkább annak, amit sokat beleláttak-belehallottak ebbe a mondatba – és az veszélyes lehet ránk.

Szabó Zoltán írta...

Ehhez képest azzal, amit rólam írsz, nincs semmi gond. Igaz, nem azt mondtam a létezett szocializmusról, hogy minden tilos volt, ami nem volt megengedett, hanem, hogy minden tilos volt, ami nem volt kötelező. És ez nem Kádár János Magyarországáról szólt, hanem magáról a szocialistának nevezett rendszerről, amelynek csakugyan ez volt a logikája akkor is, ha ez így némileg karikírozza a valóságot, hiszen nyilván nem érvényesült mindig, mindenütt és minden kérdésben. És nem vörös, vagy fehér farokként mondtam, hanem mert a műsorvezető a Hunvald-per tárgyalásán az utolsó szó jogán elmondott beszédemről (https://www.facebook.com/notes/zolt%C3%A1n-szab%C3%B3/az-utols%C3%B3-sz%C3%B3-jog%C3%A1n/370256149653542) kérdezett, amiben ennek igenis volt funkciója; egyik vádpont kapcsán azt mutattam ki, hogy pontosan ezt a logikát követte az ügyészség – két évtizeddel a szocializmus után.

PuPu írta...

Kedves Zoltán!
Megtisztelő a hozzászólásod, köszönöm!
Ha megengeded, holnap válaszolnék rá, merthogy amit írtál, az sokrétű és alapos, így aztán meg kell fontolni a választ!
Szívesen írnék erről a témáról külön posztban, fene tudja, jó ötlet lenne-e.
Mindenesetre megírom neked, hogy szerintem miben nem értünk egyet és miért, remélem, több lesz amiben egyetértünk, mint amiben nem.
Érdekes és fontos ez a téma.
Üdvözöllek!
:O)))

PuPu írta...

Kedves Zoltán!
Köszönöm megtisztelő hozzászólásodat, rengeteg igazságot írsz le, de vannak dolgok, melyekkel kapcsolatban azért eltér az álláspontunk.
Ha megengeded, tiszteletkörök nélkül bele is vágnék…
Azt írod, hogy Nagy Imre szerinted nem volt bűnrossz politikus, merthogy a szovjetunióbeli történések történhettek volna másként is, és akkor Nagy Imrének igaza lett volna.
Hadd lőjem el az ócska poént, hogy ha a nagymamának áramszedője lett volna, akkor bizonyára villamosként éli le az életét, de a valóság valahol mégiscsak errefele keresendő.
Szerintem a politikust az minősíti, hogy tud-e adekvát válaszokat adni kora kihívásaira, vagy nem.
Ha tud, akkor jó politikus, ha nem, akkor pocsék.
Ez független az ő szándékaitól és harmatos lelkétől, mert ezen a területen csak és kizárólag az eredmény számít: mit hoztak vagy milyen következményekkel jártak az országnak döntései.
Nagy Imre rossz döntéseket hozott és egyébként sem tudott mit kezdeni a helyzettel.
Ha szigorúan nézzük, akkor azoknak a kommunistáknak a sorsát ő pecsételte meg, akik mellé állva próbálták zavaros és erőtlen elképzeléseit valahogy átvinni a gyakorlatba.
Nem sikerült és nem is sikerülhetett, nem olyan idők járták, hogy egy vazallusállam kormányfője döntsön el egy vitát a Szovjetunió vezetői között.
Lehetett volna persze másképpen is vége ennek a történetnek, de két dolog megpecsételte a sorsát: az első, hogy nem tudott véget vetni a fegyveres zavargásoknak, melyek csúcspontja a Budapesti Pártbizottság ostroma volt, mely az ő tudtával folyt.
A segítségnyújtás elmulasztása, Mező Imre, Asztalos Sándor és a pártházat védő kiskatonák vadállatias meggyilkolása azt bizonyította a szovjet vezetés számára, hogy a miniszterelnök eltávolodott a párttól és valamiféle különutas politikát akar folytatni, pedig mint moszkovitának tudnia kellett, hogy erre reális lehetősége és esélye nincs – mint ahogy azt is, hogy mi lesz ennek a következménye.
A másik, hogy előkészítetlenül, ostobán bejelentette az ország kilépését a Varsói Szerződésből.
Ez végzetes hiba voltabban a korban és abban a világpolitikai helyzetben, egyebekben meg nevetséges is, hiszen olyan szovjet csapatkontingens állomásozott Magyarországon, melynek ütőképessége többszöröse volt a korabeli magyar fegyveres erők ütőképességének.
Áldásos működése eredményeképpen Budapest rombadőlt, taknyos kamaszok gyilkoltatták magukat halomra, lincselések és fosztogatások, kommunistaüldözések terepe lett az ország.
Mi jót hozott a volt begyűjtési miniszter az országnak?
Semmit, mint ahogy mártíriuma sem ért semmit, jóllehet tiszteletreméltó az a mód, ahogy vállalta sorsát.
Kádárt a helyzet hozta vezető pozícióba, és november negyedike után még évekig nem lehetett önálló döntése, merthogy a valódi döntéseket Moszkvában, Pekingben és Belgrádban hozták.
Nagy Imre maga sem könnyítette meg a dolgát, hiszen nem volt hajlandó a kor rítusainak megfelelően kommunista önkritikát gyakorolni, ragaszkodott ahhoz, hogy ő Magyarország törvényes miniszterelnöke, jóllehet ez már jogilag sem volt igaz.
Kádár nem volt a hatalom megszállottja, ő megszállott kommunista volt, aki szentül hitt abban, hogy fel lehet építeni egy olyan társadalmat, melyben a kisembernek jobb lesz, tisztességes és értékes életet tud élni - ezen dolgozott egész életében.

PuPu írta...

A megtorlások nem az ő hatalmi ambícióit szolgálták, de természetesen amikor nem tiltakozott a szovjet döntés ellen, hogy ő legyen Magyarország vezetője, akkor ezzel azt is elfogadta, hogy a kommunista eszmék és államrend elleni fegyveres támadás felelőseit neki kell megbüntetni.
Per tangentem említeném, hogy azok a cselekmények, melyekért felelősségre vonták a megtorlás áldozatait, a korabeli BTK szerint mind-mind büntetendő cselekmények voltak, és ebből a szempontból irreleváns, hogy azok jó törvények voltak vagy rosszak.
Egyetlen államhatalomtól sem várható el, hogy eltűrje a fegyveres lázadást, mindenhol keményen megtorolják azt, egyetlen kivétellel: ha a lázadók győznek.
De nem győztek, mert nem is győzhettek.
Kádár a megtorlások mértékét igyekezett a még elégséges minimumra redukálni, jóllehet személyében is érintett volt, hiszen a fehér zászlóval a kezében meggyilkolt Mező Imre személyes jóbarátja volt, talán Acél Györgyöt leszámítva az egyetlen.
Azt írod, hogy Donáth Ferenc, Kopácsi Sándor, Losonczy Géza, Lukács György, Nagy Imre, Szántó Zoltán vetélytársai lehettek volna.
Kedves Zoltán, ez a kor teljes félreértése.
Ezek közül az emberek közül egy sem lehetett volna vetélytársa, merthogy Kádár a Szovjetunió embere volt a hatalomban, ők meg nem, márpedig így esélyük sem lehetett vezető szerepre.
Kádár helyzetét ők soha nem veszélyeztették volna, neki az igazi veszélyt Rákosi jelentette, aki egy ideig sokkal erősebb volt Moszkvában, mint a felsoroltak bármelyike, akik egyébként sem tűntek ki együttműködési szándékukkal. Ez ugyan hősies, de teljesen felesleges ellenállás volt.
Ami a négyszáz halálos ítéletet illeti, abból százkilencvennyolcat hajtottak végre, de abban igazad van, hogy ezekkel a kivégzésekkel példát akartak statuálni.
Viszont belföldön és külföldön egyaránt sokan követeltek keményebb megtorlást - kevesellték a kiszabott halálos ítéletek számát Pekingben és Belgrádban is, rossz precedensnek számítottunk.
Abban az időben egyébként is más volt a halálbüntetéshez való viszony, a rendszerek nem tűrték el az ellenük fordulókat és halállal torolták meg a szembeszegülést.
Akár a Rosenberg házaspár, akár az OAS De Gaulle által kivégeztetett vezetői éppúgy beleillettek ebbe a képbe, mint Nagy Imre és az ötvenhatos kivégzettek.
Akiknek nagy része – meg kell ismételnem – vastagon rászolgált az ítéletre, vegyük csak azt a sarki kurvát (nem minden kurvából lett nemzeti hős, ugye…) aki a még élő Asztalos János honvéd alezredes szívét kivágta, vagy azokat, akik Miskolcon az emlékműre akasztgattak valakit csak azért, mert zsidó volt, vagy akik katona létükre parancs ellenére a szovjet csapatok ellen fordultak.
Akik drótkötéllel húzták a Köztársaság téren legyilkolt kiskatona tetemét, akik megölték Sziklai Sándort, a Hadtörténelmi Múzeum igazgatóját, vagy azokat, akik kihajították a kórházi ablakon át a sebesült határőrtisztet, vagy azokat, akik átszúrták a másik határőrtiszt testét zászlórúddal.
Mert azt azért ne felejtsük el, hogy voltak a hatalom oldalán is áldozatok, több is, mint a felkelők oldalán, a névsorokat gondolom egy darabig te is olvashattad a márványtáblákon a Rádió bejáratánál, vagy a pártszékházban, a Köztársaság téren…

PuPu írta...

Kádár mértéktartó ember volt, nem volt benne bosszúvágy, emellett a politikája – aki nincs ellenünk, az velünk van – igazán méltányolható.
Ami meg a szegénységet illeti, az relatív.
Szegény Solt Ottilia ma sírva könyörögné vissza a Kádár-kor szociális állapotait, mellesleg egy szomáliai szegényhez képest a mi hajléktalanunk a szerencse gyermeke és vagyonos ember.
Akkor nem fagytak meg emberek, nem láttál kukában kotorászókat, és talán nem volt több lakás, mint ma, de ez sem nagy dicsőség, hiszen például Budapest lakás-állományának harmadát a Kádár-rendszer építette.
Divat szidni a panelt, de a panelt nem a zöldövezeti villával kell összehasonlítani, hanem a Mária-Valéria teleppel, meg a három generáció egy szobában, WC a folyosó végén - négy lakásra egy állapotával.
És akkor még a magyar faluról nem is beszéltünk.
Azt mondjátok, hogy abban a rendszerben az emberek értelmetlenül dolgoztak, ezzel generációk becsületét veszitek el, meggondolatlanul.
Azért amit termeltünk, azt el is adtuk, és ha a Szovjetunió volt a vevő, hát azt kellett megbecsülni.
Ha rendelt kétmillió pár negyvennégyes fehér női körömcipőt, hát azt kellett szállítani, mert nagy országnak nagy a piaca is.
Mikor a csepeli Duna TSZ kifejlesztett egy rotációs kapát, az oroszok kértek egy próbaszállítást, ami azért esett kútba, mert egyszerűen nem volt kapacitásunk legyártani.
Ami meg a kapun belüli munkanélküliséget illeti, sokkal tisztességesebb volt, mint kilökni embereket a kapun, dögölj meg komám, ha nem kapsz állást!
A munkahelyén hasznosnak érezhette magát, volt fizetése, erkölcsi tartása, és lehet ugyan, hogy léte a konkrét vállalat hatékonyságát rontotta, de a társadalom hatékonyságát növelte, - már ha az a társadalmi cél, hogy az állampolgárok embernek érezhessék magukat.
Ami a kultúra állapotát illeti, az a maihoz képest ég és föld.
Bár az általad említett alkotók nem voltak a rendszer kedvencei, de ez csak egy nagyon vékony réteg volt, arról nem is szólva, hogy akit nagyon érdekelt, azokhoz azért elértek a műveik.
Az azért irreális elvárás, hogy egy rendszer támogassa ideológiai ellenfeleit, jóllehet előfordult már – Horn Gyula is támogatta a jobboldali sajtót meg a katolikus egyházat, ugye…
Te fel tudnál sorolni húsz alkotót, én fel tudnék sorolni tízmillió embert (már, ha nem kéred név szerint…) akinek a Kádár-kor műveltséget és művészetet adott, nem pedig a Való Világot egy élhető világ helyett.

PuPu írta...

Amivel pedig végképp nem érthetek egyet, az Kádár korának baloldali értékelése.
Szerintem óriási tévedés mentegetőzni, fanyalogni, elhatárolódni attól a kortól és névadójától, aki évszázadok óta először tudott egy békés, élhető, gyarapodó negyedszázadot adni a nemzetnek.
Mint a megszeppent napközisek tűrjük, hogy azt állítsák rólunk, hogy a baloldal, mikor csak tehette, rárontott a nemzetre, holott csak meg kellene kérdezni: mi produkáltunk valamit.
Iskolákat, óvodákat, kórházakat, állampolgári jogon járó egészségügyi ellátást, oktatást, mindennapi kenyeret, hidakat, lakótelepeket – és ti mit produkáltatok az elmúlt húsz évben?
Vagy a Horthy rendszer húsz éve alatt?
Nem kell persze mellőzni a kritikát sem, hiszen az a rendszer sem volt merő matyóhímzés, de nem kellene két ujjunk közé csippentve a hátunk mögé dugni sem.
Azt gondolom, a kérdés nem úgy merül fel, hogy Kádár vagy Nagy Imre, mindketten a mieink, erényeikkel, hibáikkal és bűneikkel együtt.
Kádár világa elmúlt, soha már nem jön vissza, vagy ha igen, akkor a bőrének sárgás árnyalata lesz, és ferde metszésű szeme.
Nem akarom sorolni, hogy Kádárt ki mindenki fogadta el a nyugati világból, talán nekünk sem kellene túl finnyásnak lenni, különösen akkor, ha közülünk jónéhányan annak a rendszernek köszönhettük társadalmi és egyéni felemelkedésünket.
Ami pedig a nosztalgiát illeti.
Soha nem kedveltem azokat, akik szerelemből házasodtak, majd válás után kígyót-békát összehordtak volt házastársukra, ahelyett, hogy néha csendesen elgondolkodtak volna azon, hogy milyen szép is volt, amikor az első kisgyerek kezét kitárva rohant feléjük az óvoda folyosóján, vagy az a teliholdas séta a folyóparton, meg azok a remek libapörköltek, ugye…
Kellenek boldog emlékek, mert a boldogtalan múltba boldogtalan jelennel és jövővel kombinálva bele lehet halni.
Ettől függetlenül még tudjuk, hogy soha nem leszünk már fiatalok, emellett mecsoda randa hárpia is tudott lenni ez az Edit, de ettől a szép emlék még szép marad.
És a tények is megmaradnak, azokat kár lenne letagadni vagy mássá hazudni.
Világosan kell beszélni, és akkor senki nem fog megbandzsulni festett egekbe nézésből kifolyólag.
El kell mondani, hogy ez egy más világ, ahol mindenkinek személyesen kell megküzdenie magáért és nem fogja soha többet az állam megspórolni az egyénnek ezt a harcot.
Meg dolgozni kell azon, hogy ne legyen ekkora a kontraszt, mert ha ez így marad, nem kell sok idő és előkerülnek azok, akik megkérdezik, hogy miért is jobb nekünk, hogy másé lett az ország, mi meg nyomorgunk?
Akkor nekünk erre kész válaszunk kell, legyen, mert a visszafelé mutogatásból nem lehet megélni.
Az emberek zöme pedig – ha akarjátok, ha nem – aranykorként tekint a Kádár-rendszer éveire, nem kellene ezzel szembemenni, mert kontraproduktív.
A korszak pocskondiázását úgyis elvégzik jobboldali barátaink, nem kellene nekünk ebbe beszállni.
Azt hiszem, egyről beszélünk, talán csak a hangsúlyokat tesszük máshova - tévednék?
Sok sikert kívánok a munkádhoz!

pretty írta...

Amikor egyesek Kádár rovására írják sok ember halálát,közöttük Nagy Imréjét,azok nagyon egyoldaluan ítélkeznek.Kezdeném ott hogy Hiába kértek segítséget a pártház védői és így sok embert fölkoncoltak a forradalmárok.Nagy Imre harsogta a rádióban:tartsatok ki jön a segítség és sok ember ott pusztult el,mert pár ezer ember igyekezett kitartani a nagy túlerővel szemben.
Mellékesen megjegyezném,amikor Kádár börtönben volt Nagy Imre kirakta a feleségét a lakásból.Kádár viszont gondoskodott az elítéltak családjáról.
Lehetne írni sokat Nagy Imre Szovjetúnióbeli tartózkodása idején történtekről,párttársaival kapcsolatos dolgairól.

irkomirko írta...

Kedves Pupu!

Nagyon tanulságos számomra mindaz, amit Szabó Zoltán és Te a Kádár korszak sikereivel-hibáival-bűneivel kapcsolatban a fentiekben leírtatok.
Egyetértek Veled, nem szabad szemlesütve, szégyenlősen, gyáván eltűrni, hogy azt a valóságos gazdasági- kulturális-társadalmi fejlődést módszeresen letagadják, a történelmünkből kiradírozzák.

A nosztalgia tekintetében szépen fogalmaztál.
Nincs csak fehér, vagy csak fekete történet: Személyesen én is átéltem, nosztalgiával emlékezem arra, milyen egyéni szakmai hozzáállások segítették a legszigorúbb tiltások ellenére pl.a Dunától keletre lévő megyék telefonfejlesztését 1985-1995 között. Nagy munka volt, meg kellett csinálni, mert addig ha reggel nyolckor a tekerős telefonon kérték a szomszéd várost, jó ha délután négyig kapcsolta a központ a kért számot. A mai fiatalok azt fel sem tudják fogni ésszel hogyan dolgoztunk? Persze azt álmomban sem gondoltam, hogy Széles Gábor hová jut el az eredeti tőkefelhalmozás trükkjeivel. No ez csak egy kis adalék a szocializmus és rendszerváltoztatás differenciált megítéléséhez.