2010. október 23., szombat

AZ ÉN 56-OM...

Az én 56-om október 24.-én reggel kezdődött.


Reggel apám és anyám izgatott beszélgetésére ébredtem, a háttérben a rádióból valami zene szólt és nekem azt mondták, hogy kitört a forradalom.
Apu az élményeit mesélte, - akkor hegesztő volt a Tartály és Tárolóberendezések Gyárában és éppen a Műjégpálya felújításán dolgoztak, eleinte annak a tetejéről nézték, ahogy gyülekezik a nép a Felvonulási téren, Sztálin szobra körül.
Mesélt arról, hogyan döntötték le a Sztálin szobrot és mesélt arról is, hogy a tömeg körbekapott egy hazafelé tartó honvédtisztet, hívták, hogy szálljon fel velük egy fellobogózott teherautóra, és amikor vonakodott, akkor kapott három-négy pofont, feldobták a teherautó platójára az emberek közé, utánadobták a sapkáját és a tömeg elkezdte skandálni: velünk van a honvédség, velünk van a honvédség!
9 éves voltam, - a Ferencvárosi pályaudvartól nem messze, a Gyáli úton laktunk egy háztömbben, - Nyolcháznak hívják, - a nyolc négyemeletes épület egy parkot vett körül, kívülről kerítéssel körbekerítve.
Apám nem ment dolgozni, a házban mindenki a rádiók körül ült és próbált információkat szerezni arról, ami a városban történik, de csak a kormány felhívásait lehetett hallani a harcok beszüntetésére és a fegyverletételre.
A fegyverek hangja tisztán hallatszott, iskolába nem mehettem, az udvarra anyámék nem engedtek le, a szomszéd lányokkal a gangon játszhattunk.
Nem messze tőlünk - ott, ahol most a Metro áruháza áll az M0 bevezető szakaszánál - egy homokbánya volt, közepén egy bányató - ott ásta be magát a Budapest megszállására érkező szovjet csapatok egyik egysége, és - ahogy a felnőttek mondták - onnan lőtték a ruszkik a Kiliánt, - mármint a Kilián laktanyát az Üllői út - Ferenc körút kereszteződésében.
Mikor Ivánék megindították a tüzérségi tűzet, akkor a ház lakói leköltöztek a pincébe, mi is lementünk, habár anyámék többnyire azért a lakásban tartózkodtak, de engem hagytak lent, játszani a többi gyerekkel a szomszédok felügyelete alatt.
A pince téglaépítésű volt, nem mindenkinek volt ott tüzelőtároló rekesze, sokaknak az udvar sarkában volt sufnija - viszont volt lent egy nagy mosókonyha és egy vasalóhelyiség,.
Azokból lettek a közösségi terek, oda cipelte le apám családi státus-szimbólumunkat, a nagy Orion „világvevő” rádiót.
Komoly klubélet folyt, a férfiak az esélyeket latolgatták, és én nem emlékszem valami eszement eufóriára, de arra igen, hogy az emberek – főleg az asszonyok – féltek, aggódtak a megélhetésük miatt és azt is mondogatták sokan, hogy ezt a ruszkik úgysem fogják hagyni.
Politikai tisztánlátásukhoz kétségtelenül hozzájárult, hogy a ház felett repültek el a szovjet tüzérség lövedékei és a Gyáli úton egyszer-egyszer végigrohant egy-egy páncélozott szállítójármű is…
Aztán elkezdett fogyni az élelmiszer és a helyi boltban sem lehetett bevásárolni, mégha vette volna is valaki a bátorságot, hogy az utcára menjen, mert egy éjszaka valakik csontra kirámolták.
A szomszédos húsboltban meg egyébként sem szokott hús lenni, csak hetente egyszer, igen randa fagyasztott hús.
A házban lakó nagyfiúk – a 18-20 év körüliek, akikre mi kicsik úgy néztünk, mint liba az Istenre – elkötöttek az egyik szomszédos járműtelepről egy nagy teherautót.
Nagyon tetszett, Csepel D700-as volt – az elejére felfeszítettek egy lepedőt, amelyikre vöröskeresztet festettek és azzal mentek be a Százados úti kenyérgyárba, onnan hoztak forró vekniket, az udvaron a platóról árulták, az utolsó darabig elfogyott.
Aztán elkezdődött a Ferencvárosi pályaudvaron a fosztogatás, - isten a tudója, ki és hogyan kezdte el,
Hozzánk csak akkor jutott el a híre, mikor már javában folyt az áruk átcsoportosítása köztulajdonból magántulajdonba, de akkor aztán a ház férfinépe is felkerekedett feltölteni a leapadt készleteket. Hoztak is zsírt ládástól, lisztet, cukrot, sót zsákkal, bort vödörrel, - volt, akinek kilőtték a vödrét mikor futott hazafelé, és a drága nedű elfolyt, de nagy izgalmában és félelmében már csak hazaérkezése után vette észre, hogy egy üres, lyukas vödör lett a zsákmány.
A horganyzott vödrökről harmadnapra lemarta a bor a horganyt, a bor megfeketedett és ihatatlanná vált.
Volt lamentálás, szitkozódás, méltatlankodás reggeltől estig, de a baj már megtörtént, - mehetett a készlet a csatornába a vödrök meg a szemétbe.
Ahogy csitultak a harcok, apámék bementek a városba és elszörnyedve jöttek vissza, - orosz harckocsizók gyermeknyire zsugorodott, összeégett holttestéről meséltek, meg lerombolt házakról, - oda se nagyon megyünk mostanában fogorvoshoz, merthogy a Corvin-köz sarkán álló házban rendelt a fogorvos, akihez családilag jártunk…
Aztán a házunk kapott egy belövést, - véletlen, eltévedt szovjet lövedék volt, de éppen a házban lakó körzeti MDP titkár spájzát takarította ki…
November elején apám bement a munkahelyre, de munka nemigen folyt, - leginkább csak politizálgattak, meg az esélyeket latolgatták, meg munkástanácsot alakítottak, - apámat is beválasztották.
A gyárat a későbbi miniszterelnök, Fock Jenő testvére igazgatta, - egyenes, jellemes ember volt, szerették a munkások, így aztán minden nap egy fegyveres munkás kísérte a gyárba, meg haza is, dobtárassal a nyakában…
Aztán egyszercsak megjelent a ráckevei nagyapám.
Hozott egy kis szalonnát, kolbászt, tyúkot, ezt-azt, - de kenyér még mindig nem volt, így aztán anyám tepsiben sütött kenyeret, - nagy sikere volt, ahogy kivette a sütőből, mindjárt fel is faltuk.
Vele együtt hallgattuk a Mindszenty-beszédet a rádióban, nemigen tetszett, neki, - mondta, hogy tán vissza akarják venni a fődet…
Aztán nálunk ragadt, mert megindult a szovjet támadás, - az oroszok ugyanonnan és ugyanúgy lőtték a belvárost, mint a kezdetekkor, csak most harckocsikkal is táboroztak a Kakas-tónál.
Egyszer körbevették velük a háztömböt és egy-két órán keresztül bőgették a motorokat meg forgatták a lövegtornyokat, - mindenki ott reszketett a lakásában, a lámpát sem merte senki felkapcsolni, - gyerekként is roppant félelmetes volt a dolog.
Pedig hát nekünk, gyerekeknek ez vidám élmény volt, - eleve a pincében élni roppant romantikus ügy, aztán mindig történt is valami, - például, hogy a barátom, German Robi testvére, a Vili egy este átjött hozzánk elbúcsúzni, mert elindult disszidálni.
Kanadában kötött ki - akár még élhet is - remélem megtalálta a számítását, és ha él, jó egészséget kívánok neki - ő emberszámba vette a kisgyerekeket is…
Ránk is várt a teherautó, mehettünk volna, de anyám nem akarta otthagyni a szüleit, - ki tudja, ha másként alakul, akkor ma én is csak töröm a magyart…
A pince sötétjében remek doktorosdikat lehetett játszani a helybéli lányokkal, így 56 nekem nem csak a hazafias érzelmeim fejlődéséhez járult hozzá, hanem szexuális fejlődésemben is nagy szerepet töltött be…
Aztán elcsendesedett a világ, megjelentek egy délután a rendőrök és mindenkit felkértek, hogy az udvaron álló teherautókra hordja le a pályaudvarról származó holmit.
Erre aztán a nép bánatos tekintettel megindult a vödrökkel, a remek zabrált lábosokkal, a vasutas-egyenruhákkal, bakancsokkal lefelé a teherautókhoz, aki meg ravaszkodott, az megbukott a nagyüzemi házkutatások során.
Elkezdődött az iskola, rajzoltuk meg a padba véstük a Kossuth-címereket szakmányban, meg ettük a svédreggelit, a konzerv-darálthúst bálnahúsnak neveztük, de befaltuk, mert addigra ugyan lett már bolt, meg volt kaja is, de ez különleges volt, - svéd bálna, ugye…
Rohadtul sós amerikai vajjal ettük a kenyeret és elkezdtünk ennek kapcsán gyanakodni, hogy tán Amerika sem hibátlan ország.
Felénk nem voltak hős forradalmárok, csak kisemberek, akik féltek, és akik nem félni, hanem élni akartak, így aztán belőlem sem lett pesti srác, aki az anekdota szerint bekopogott a harmadik emeleti lakásba és illedelmesen köszönt: „Csókolom, néni, letöröltem a cipőm, - bejöhetek leadni egy-két sorozatot az ablakon át?”
De azért nagy élmény volt…


:O)))

A bejegyzés a http://kapcsolat.hu/blog/az_en_56-om címen is megtalálható.

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

szia,pupu ez krva jó írás egy szemtanútól, végre egy nem csinnadrattás hős, óriási pátosszal!!! egy őszinte kisgyerek szemével láthattam 56-ot, mert valahogy úgy tűnt, hogy itt akkor mindenki hős volt és raguként ette a ruszkikat nokedlivel, meg lóhússal szegedi paprikásan...gyanús is volt, hogy talán nagyon szégyellnem kellene magam amiért nem voltam képes 56-ban rögtön 2o éves forradalmárként kibújni az 56-ban 17 éves cigány anyámból, hogy erősítsem a forradalmi tábort, de most megnyugodtam, hogy voltak egyszerű és normális emberek is, akik csak féltek és dolgozni akartak és nem lógattak fel se magyart se ruszkit fejjel lefelé, hogy aztán péppé verjék a fejét, amit egyébként szintén anya szült...
remélem azért ott a pincében nem tettek férfivá pupu:))) az a horgany egy áruló dög ellenforradalmár volt...a kiöntött borról jut eszembe/ááá ez csak vicc, nem a borról, hanem a történetedről:)/, hogy azért sok itt még az átgondolandó kérdés, nem szabadna, hogy 56 miatt egyesek gyomorgörcsöt kapjanak, csak azért, mert nem vettek részt a harcokban, vagy mert nem azon az oldalon, ami hol dicséretes, hol nem...rendszere válogatja... nekem 56-ról a krízis fogalma jut eszembe, meg hogy nem rendszert akartak váltani, hanem módszert...és állati sokan meghaltak, és akik épp loptak, azokból is hőst csináltak, mert hogy úgy mondja, jó időben jókor haltak meg. no, ezért engem felakasztanának egyesek, ha hagynám magam, úgyhogy még azt is leírom, hogy rengeteg bűnöző volt az utcán. egy igazi hőst ez nem kisebbíthet, mégis illik tiltakozni ez ellen, mert a kegyeletet mint sok minden mást is rosszul értelmeznek ebben az országban. mindenki szabadon akart és akar élni, de van az úgy, hogy egyesek szabadsága nem az én szabadságom, és az én szabadságom, nem mások szabadsága. mi a f...francért kell egyenruhába öltöztetni az ünnepeinket, amikor mindenki máshogy éli meg a lelkében. ez épp olyan érthetetlen és elfogadhatatlan, mint amikor egy történeti távlatban kiegyensúlyozott, fejlődő országban megjelenő krízisfogalmát alkalmazzák egy olyan történeti régióban, ahol a társadalom permanens krízisben van...a kettő össze sem hasonlítható, ahogy az sem, hogy mi van két különböző ember fejében 56-ról...tudod pupu, tőlem bárki részt vehet egy csoportszexben, csak engem ne kötelezzenek rá...
legyen választási lehetőségünk, ez a szabadság alapja...egyébként 56-tal kapcsolatban még mindig sok félelem él az emberekben...nem lett volna szabad 58-59-ben 15 éves gyerekeket felakasztani...és nem lett volna szabad magyarnak ölnie a magyart és még nagyon sok mindent nem lett volna szabad...és míg ezeket ki nem mondják, addig lesz is félelem...ezen a napon csendnek kellene lenni, és nem üvöltözni a kossuth téren...nem ettől lesz ünnep az ünnep,amúgy pedig viktor a beszéde előtt kezet foghatott volna a lengyel pasival...de kövérrel tapicskolták egymást ügyetlenül. még az is jobb lett volna ha viktor az apjáról beszél ma... -SZM-

Névtelen írta...

UI. ÉS NEM VAGYOK HAJLANDÓ FÉLNI CSAK AZÉRT ,MERT MÁSHOGY GONDOLKODOM...PEDIG NEM VAGYOK BIBÓ TANÍTVÁNYA... SE SENKIÉ!!!!-SZM-

Névtelen írta...

ui: pupu, gyurcsány kicsit bocsánatkérően magyarázta, hogy a szocik is örökösei 56-nak nagy imre okán.
MINDENKI minden jó és rossz történésnek örököse, csak attól, hogy itt él, szerintem ezt nem kell +magyarázni...nem lehet semmit sem kisajátítani, hiába szeretnék ezt sokan! és elég baj, hogy még csak itt tartunk... - SZM-

Névtelen írta...

10 éves voltam akkor.Bár falun más volt a helyzet.Amire én emlékszem az az, hogy édesanyám értem jött az iskolába és hazavitt, 1 km-re volt az iskola a házunktól. Akkor költöztünk be az új házba, ami még nem is volt teljesen kész, édesapám vidéken dolgozott éppen nem volt otthon, öcsém 4 éves volt.A ház a "kövesút" mellett volt (a 442-es út falun keresztül vezető részét nevezték így).Nagy teherautó forgalomra emlékszem, aztán olyanra, hogy ezek közül néhány megállt ott a házunknál és lehetett tőlük petróleumot venni.Persze ez nem hivatalos vásárlás volt. Ez kellett a világításhoz, mert villany még nem volt. Rádió sem volt nekünk, csak a környéken egy helyen, a 3.szomszédban.Aztán hallgattuk amit a felnőttek beszélgettek, hogy teherautó jött a falu főterére, akkor szervezték a fiatal fiúkat, akik mentek is velük.Volt aki aztán vissza se jött, mert Kanadában kötött ki.Az öregek rémséges történeteket meséltek, mi gyerekek nem sokat értettünk az egészből.Ezért nem értem azt a sok ellenállót, meg forradalmárt meg mifenét, akiket kitüntetgetnek, fele sem igaz a meséikből, de lehet hogy egymást igazolják.
Valameddig nem kellett iskolába menni, ott meg azt vettük észre, hogy az orosz nyelv helyett, amit jó egy hónappal azelőtt kezdtünk el tanulni, hirtelen németet tanulunk.Aztán megint oroszt.:))) Nekem mindegy volt, mert engem érdekelt minden.
Hőbörgő emberek persze voltak a faluban is, de viszonylag csendben átvészeltük.Nem volt rádió, tv, internet, semmit nem tudtunk az eseményekről. Azt viszont érzékeltük, hogy ezt követően indult a faluban a villamosítás, szövetkezetek munkalehetőséggel, házépítések, vízvezeték....szóval a kisembereknek jobb lett.Én tanulhattam, gimnázium, egyetem...
MC

Anya írta...

Az én anyám 56-ban 18 éves volt, én meg még csak egy pajzán gondolat se. Ő is hasonló sztorikat mesélt, mint te Pupu. Kisemberekről, félelemről, élni akarásról. Meg arról, hogy azokat a zavaros napokat és az utána következő megtorlásos időszakot sokan személyes leszámolásra használták régi haragosaikkal szemben. Nem politikai, hanem pusztán személyes okból. Hősökről valahogy szó sem esett a történetekben. Megmondom őszintén, engem nem nagyon érdekel, hogy mi történt 56-ban. Vállalom, hogy érzéketlen vagyok. De addig, amíg élnek az akkori résztvevők és első generációs leszármazottaik, véleményem szerint tárgyilagos képet nem kapunk, hiszen mindenki képes a történteket úgy elmesélni, hogy neki legyen igaza. Ez a képességünk velünk született. És az érzelmek sem tesznek feltétlenül jót a tisztánlátásnak. Nekem október 23-a nem ünnep, legfeljebb munkaszüneti nap, és november 4-e sem nemzeti gyásznap. Egyszerűen érzelmileg nem érint, és a felét sem hiszem el a hivatalos kommunikációnak, meg szónoklatoknak. És őszintén szólva, halálosan tele van a törpöm vele. Sokkal jobban örülnék, ha vezetőink kicsit kevesebbet foglalkoznának 56-al, és kicsit többet a jelenlegi helyzettel, a napi problémákkal. 56-ot meg hagyni kellene ott, ahol véleményem szerint a helye van. A történelemkönyvekben és a történészeknél. Nem arról van szó, hogy nem kell ismernünk. De nem kell naponta vele élnünk. Bár a jelenlegi helyzet furcsa fricskát mutat a gondolataimnak, mert mintha az 56 előtti időket élnénk újra. Mintha valaki visszaforgatta volna az idő kerekét, mert úgy érzi nem tanultuk meg a leckét rendesen, hát mars vissza ismételni. Látod Pupu, ez aggaszt. Meg az is, hogy megint lángba kell borítani az országot ahhoz, hogy ez a Rákosi utánzat a bandájával együtt eltűnjön? Anyukám most újra fél. És nem tudom őt semmivel megnyugtatni. Akik annyira 56 kizárólagos örökösének gondolják magukat, visszacsempészték az akkori szellemet. A félelmet, a feljelengetősdit. Igaz, sose mondták, hogy 56 melyik szereplőjének örökösei. Én most úgy látom, annak örökébe léptek, ami oda vezetett.