Itt van az ünnep, de hol vannak a munkások?
Aki meg szeretné találni őket, annak igencsak kell keresgélnie őket, de azért a kitartás – mint mindenhol – itt is eredményre vezet.
Kétféle helyen lehet megtalálni őket – egyrészt a multi csodaüzemeiben állnak a munkapadok mellett csendben és fegyelmezetten dolgozva, másrészt a magyar sufnivállalkozó kócerájaiban.
Egyetlen dolog a közös bennük: mindahányan tartják a pofájukat, mert féltik az állásaikat, a megélhetést, a gyerek iskolai kirándulásának fedezetét, a napi üveg sört.
Hol vannak már azok az idők, amikor a melós üvöltve verte a főnök íróasztalát és fenyegette, hogy feljelenti a Pártbizottságon?
Hol vannak már azok az idők, amikor a melós üvöltve verte a főnök íróasztalát és fenyegette, hogy feljelenti a Pártbizottságon?
Hol vannak már azok az idők, mikor a hajdani Csepel Művek főkapuján tízezrek igyekeztek kifelé és poénkodva zsíroskenyeret adtak a kapunál álló Lenin-szobor kezébe?
Ma már se munkás, se Lenin-szobor nincs, a zsíroskenyeret meg jobb esetben az unokák eszegetik.
Ma már se munkás, se Lenin-szobor nincs, a zsíroskenyeret meg jobb esetben az unokák eszegetik.
Hol vannak már a régi szép idők, mikor a munkás vasárnap libapörköltet evett a tanyáján nokedlival, aztán legurított egy-két kőbaltást, hadd ússzon az a liba, ha már viziszárnyas…
A hajdani szervezett nagyüzemi munkásság a múlté meg a multié, a kisüzemekbe szétszórt kétkezi dolgozók számára a szervezkedés illúzió – a főnök úgy rúgná fenéken azt, aki ilyesmire vetemedik, hogy zúgva szállna, mint a győzelmi zászló.
Lenin nagy bajban lenne nálunk - ott állna a magyar Putyilov-művek kapujában, de a kifelé igyekvő marcipánkészítők és hidegkonyhai szakácsnők között nehezen találna harcrakész proletárokat, attól tartok.
Mégis, ki is ma a munkás?
A szocialista nagyipar szétverésével a dolgozók elmentek – ki nyugdíjba, ki rokkantnak, a kevésbé szerencsések valami kócerájba – jobb esetben rendezett kisüzembe – a végképp szerencsétlenek meg elmentek munkanélkülinek és ezzel ráültek egy olyan csúszda végére, mely számukra korábban elképzelhetetlen nyomorba röpítette őket, a létbizonytalanságba, a kiszolgáltatottságba.
A magyar ipar szerkezete teljesen átalakult, iparágak szűntek meg és helyettük nem jött létre semmi, legfeljebb a szolgáltatások területén mutatkozott némi fejlődés, de ami azt illeti, a műkörmösök sem tűnnek valami túlzott osztályöntudattal megvert népeknek.
Nem szólva a töméntelen fél vagy teljesen kényszervállalkozóról, akik ebben a formában próbálnak meg gondoskodni saját foglalkoztatásukról, és akik a haveroknak büszkén mondják, hogy ők vállalkozók, holott ők is csak máról-holnapra élő szerencsétlen proletárok, akik legfeljebb saját magukat zsákmányolják ki, de azt legalább nagyon.
Ez a „proletár” is szitokszó lett az elmúlt húsz évben - a panelproli, ugye.
Leginkább a semmiből felkapaszkodott újgazdagok engedik meg maguknak azt, hogy így aposztrofálják azokat, akik kimaradtak a nagy osztozkodásból, akik nem tudnak az állam csecsén lóva piócáskodni a valódi értéket teremtőkön, akik a nagyvárosok lakótelepein élve klasszikus módon, munkaerejük eladásából élnek, és ekként valóban prolik – proletárok – mivelhogy semmiféle egyéb eladható értékük nincs, csak a munkaerejük.
Ők meg szégyellik ezt a helyzetüket, nem szívesen vállalják fel a státuszukat, hiszen a média nap - nap után azt zsolozsmázza nekik, hogy az csak az ember, aki minimum hatos Audiból kiszállva arany Rolex óráját igazgatja.
Mindenki a Barátok közt Klaudiájával akarja magát azonosítani, nem pedig a nyugdíjas Vili bácsival.
Mindenki a Barátok közt Klaudiájával akarja magát azonosítani, nem pedig a nyugdíjas Vili bácsival.
Nincsenek ők sehol a Lázár-skálán, mégis azt szeretik hinni, hogy ők is majdnem valakik, holott anyagilag a kanyarban sincsenek ezekhez a felkapaszkodott, gátlástalan parvenükhöz képest, de ezzel rohadt nehéz szembenézni.
A munkásosztály eltünt, meghasonlott, elerőtlenedett, és nem tudja magáról, hogy ő ma a munkásosztály.
A munkásosztály eltünt, meghasonlott, elerőtlenedett, és nem tudja magáról, hogy ő ma a munkásosztály.
És mégis fontos ez az ünnep ma is, hiszen a ma munkavállalóknak nevezett dolgozóknak is fel kell előbb-utóbb ismerniük, hogy ha nem fognak össze, akkor egyenként hamar felzabálja őket a tőke, merthogy a nyereség eléréséhez takarékoskodni kell és legjobban takarékoskodni a munkaerő árán lehet.
Sajnos, úgy tűnik, hogy a közeljövő nem sok jóval kecsegteti a magyar munkavállalókat, többségükben vesztesei ők az adórendszernek, vesztesei lesznek a munkajogi változásoknak és beszéljen bármit Orbán vagy a sok kis Orbán-klón, a jelenlegi kormány a felső-középosztály érdekeit képviseli, meg a Fidesz-oligarchákét, de azt aztán gátlástalanul és agresszíven.
Ma még külön-külön vonulásznak meg tiltakozgatnak a zemberek, de nem kell már sok idő, hogy ráébredjenek: együtt mennek csak valamire.
Ehhez nem kell szétverni a fővárost, csak meg kell mutatni, hogy minden ellenkező híresztelés dacára léteznek, vannak.
És sokan vannak, csak ma még nem tudják, mert többnyire azt hiszik, hogy mindenkinek egyénileg kell játszani a saját túlélésére és az sem baj, ha ez a másik rovására megy.
Nincs igazuk.
Majd felismerik.
Ehhez pedig kellenek az ilyen alkalmak, ahol ráébredhetnek a helyzetükre, az erejükre, a fontosságukra.
És jó lenne, ha közöttük lennének a hajdani büszke téesz-parasztok mára megint zsellérségbe taszított utódai is, mert ők is idetartoznak.
Majd ők is ráébrednek erre.
Talán éppen holnap, a Városligetben…
15 megjegyzés:
Még hogy a munkás merte verni az asztalt. Te félrebeszélsz.A zsíros kenyér valóban megvolt az átkos végén, mert már akkor is nagyon jól ment a munkásoknak. Ó és a liba evés, nem unod még, az egy bizonyos réteg privilégiuma volt. A szegénynek csak a far-hát jutott.
Jó vagy mint mindig
CSIRKE FAR-HÁTASNAK:
Tévedsz, a melős valban verhette az asztalt és nemegyszer verte is,és a munkaügyi bíróságtól kezdve a pártbizottságig általában neki volt igaza.
Zabálnivaló meg volt.
Rogyásig, libacombtól a pacalig.
Akkor a gyomor szabott határt, most a nyomor.
A far-hát meg a kutyának jutott.
Érdekes lett volna akkor élned, hidd el...
:O))))))
Akkoriban az a mondás járta: Ha a kést nem felejtetted a főnök hátában, ne rúghat ki.
Abban a korszakban mindenki dolgozott, a BTK-ban külön tényállás volt a Közveszélyes munkakerülés.
Aki dolgozott, az tudott jókat enni -én nem osztom Pupu rajongását a libák iránt, nálunk (hál'Isten) csak húsvétkor volt liba, de akkor aztán ami belefért: aprólékleves, pecsenye, töltött liba, ludaskása - öröm volt ünnep után már valami mást is enni. Kacsa ritkán volt (ha a vidéki rokonság küldött) mert az egy borzasztó állat: egy embernek sok - két embernek kevés. Viszont pacalt csak pult alól, összeköttetésekkel sikerült néha szerezni.
Egyébként legszebb élményeim a zsíros kenyérhez kötődnek: hűtőszekrény hiányában hagymával egyben sütötték le a húst, hogy a zsír ellepje. Nincs is jobb, mint a pecsenyezsír! Friss 3,60-as fehér kenyérrel! Legalább ez utóbbit a mai fiatalok is megtapasztalhatják. Már a 3,60 eurós kenyeret.
Egyébként holnap eső lesz, tehát nem várok túl nagy tömeget a majálison. Pedig ez tényleg jó alkalom lenne erőt mutatni - Orbánék csak azt tisztelik.
Ha a dolgozónak panasza volt, tudott hova fordulni. Egyszerű ügyekben is szóba álltak vele.
Előfordult, hogy zárás előtt elfogyott a kenyér a vidéki boltban, a melós bement a pártbizottságra. A boltvezető saját autóján sietett a közeli városba egy rekesz kenyérér.
Most hol segítenek?
Bocs. Az előbb kimaradt egy betű: Akkoriban az a mondás járta: Ha a kést nem felejtetted a főnök hátában, nem rúghat ki.
Na, ebbol az irasbol aztan tenyleg sut az irigy prolimentalitas...
Nem hinném, hogy különösebb erőt tudnának mutatni a szakszervezetek. Egyrészt alig van szervezett munkavállaló, másrészt némely szakszervezet erősen kötődik valamely párthoz, emiatt nem szívesen közösködnek egymással, harmadrészt a legtöbb szervezet nem is rendelkezik afféle potenciállal, mellyel sarokba szoríthatná a kormányt, negyedrészt a munkatársak úgy néznek a tüntetés szervezőire, hogy csak épp azt nem mondják: játszódjál, ha van erre időd, kedved, nekem fontosabb dolgom van.
Attól tartok, hamarosan számos embernek tömérdek ideje lesz - új munkahelyet keresni.
Amúgy a Fidesz kicsit sem számol a szakszervezetekkel - lásd a következetesen elmaradó érdekegyeztetések -, és amilyen állapotban vannak utóbbiak, meg is teheti. Magam szívesen fogadnám, ha összefognának a különböző érdekképviseletek, és egyetlen ütőképes szervezetbe tömörülnének, akkor talán valóban sikerülne valami erőfélét mutatni.
A rendszerváltozáskor jogos igény mutatkozott az új szervezetek létrehozására, de ma, meglátásom szerint, eljött az ideje az összefogásnak.
Felemelő volt érezni a budapesti áprilisi demonstráción, hogy így is lehetne, és szép volt, hogy a különféle európai szakszervezetek szolidaritásukat fejezték ki.
Ettől függetlenül persze "itt van május elseje", ámde egyelőre hiába énekelnénk, hogy "ébreszd fel a magyar népet"
Ja! Tényleg volt zsíroskenyér a szegényember gyerekének. A pártvezetőknek pedig az Országház környékén külön húsbolt, ahová egyszerű ember be sem tehette a lábát. De egyszer én egyszerű ember is kaphattam a párthúsból. Mert a főnököm nagyember volt.
Ugyan kiért kellene összefogni? A tehetősebbeknek szükségük van a szerencsétlenebbek segítségére? A szerencsétlenek gondjával-bajával úgysem foglalkozik egy párt sem, ha megkapja a lehetőséget. Beülnek a parlamentbe, s először a saját maguknak hasznot hozó törvényeket hozzák meg, majd pedig a kisemberek kizsákmányolására irányuló törvényeket és rendeleteket. Ezért kellene összefogni?
Akinek mindig volt mit ennie, azt úgy hívják, hogy a paraszt, Az a parasztság akivel már meggyűlt a bajunk a tanácsköztársaság alatt is (dunamelléki, bácsmegyei köcsögök (is)) és akik a fő támogató rétege volt a nyilaskereszteseknek is. Most pedig orbán rendszerének. Manapság családi gazdáknak meg egyebeknek nevezik. Illetve azon tömegek, akik régóta folyamatosan fel jönnek a nagyfaluba és itt fent :) folytatják szegényparaszti életüket Kulákok!
A munkásnak lenni ma szégyen, leginkább managernek nevezik magukat manapság. Na meg műkörmös vállalkozónak, hogy itt írva vagyon.
Gyakorlatilag nincs szervezett munkásság csak egy szegényparaszti réteg van. Széles réteg. Széles tágas a tér. :)
Igen Tisztelt Kun Béla!
A paraszt legalább hasznos, ehető dolgokat termel, nem úgy mint a nagyvárosi, - s itt kiemelném a budapesti embereket, akik igen nagyra tartották magukat mindig is a falubeli emberekkel szemben. A pesti – magukat úrnak tartók – pedig csak naponta több tonna kutyaürüléket termelnek. Megehetik ők is a termésüket.
Ej-Ej.
Lemaradt a rajzról , hogy kinek a tulajdona.
Ugye, véletlen, és pótolod Pupu!
Üdv NÉGYmadár
Itt inkább gyászolni kellett volna.
Megjegyzés küldése