ROKONJÁRÁS

Gondolom, ez a szokás a falvakban alakult ki, ahol az egész évi kemény munka után a Karácsony – vallási funkcióján túl - alkalom volt a társas együttlétre, a családi, rokoni kapcsolatok ápolására.

A régi magyar falu egyébként is zárt közösség volt, szigorú szabályokkal, sehol le nem írt, de mindenki által pontosan tudott és betartott szokásokkal – mint például a karácsonyi rokonlátogatásokkal.

Merthogy év közben nemigen volt alkalom a rokoni kapcsolatok formális ápolgatására, így aztán karácsonyra maradt ez a feladat.

Ilyenkor jobban akadt ennivaló is a portákon, mert a háziak általában az ünnep előtt vágtak disznót, már ha volt mivel felnevelni, mert a falu leginkább húsbolt nélkül élte az életét.

Év közben inkább a baromfi szerepelt alapanyagként, és miután a hűtőszekrény még az ötvenes évek magyar falujában is csak az utópiák birodalmában létezett, így a disznóhús is csak a disznótorok idején volt emberi fogyasztásra alkalmas állapotban.

Amit nem lehetett füstre tenni, azt lesózták és a sós húst nyakonöntötték zsírral, hogy ellepje a húst, aztán késő tavaszig arra jártak rá.

A háziasszony kikotort egy darab sós húst a zsír alól, majd beáztatta, kimosta belőle a sót és abból készült az eledel, mely méltán örvendett közutálatnak – nem volt valami vendégváró állapotban.

De karácsonykor még volt a Röfiből mindenféle finomság és általában hideg is volt, ami segített a húsfélék tartósításában, merthogy akkor még volt tél is.

Akinek volt kis szőleje, annak volt némi borocskája is, igaz, nem reduktív módszerrel előállítva, címkéje sem volt, hanem a hordóból lopóval lopva került a kancsóba.

Némelyik bor talán nem volt annyira áttetszően tükrös, nem csengtek le benne hosszan a tanninok, nem volt a gyümölcsösségében csipetnyi morzsolt herebimbó illata sem, viszont a férfiaknak azért ártott, a hatvanéves Mári néniből meg ismét szűzlányt csinált, olyan savnya volt.

Jelzem, akkor még rend volt a faluban, az asszonyok nem telepedhettek az asztalhoz, állva ették az ételüket és úgy lesték a gazda szemevillanását.

Ezzel próbálkoztam én is, de hiába villogott a szemem, mint a bagzó macskának, csak annyit értem el, hogy az asszony barátságosan megkérdezte, hogy mifenét meregeted a szemed, rosszul vagy?

A beszélgetés is a protokoll szerint zajlott, a nagygazda elmondta a véleményét, az alacsonyabb besorolású rokon meg hümmögött és bólogatott, meg helyeselt, aztán hazament, és ha a látogatás során ételt kapott, még jól is járt, mert volt, hogy mondták nekik, hogy kendtek csak beszélgessenek nyugodtan, amíg mi ebédelünk.

A megbecsült rokont viszont traktálni illett - fogyasszon Sógor!

Ha az jóllakott és mondta, hogy köszönöm, de elég, megettem már három gombócot a takartból - ami a rendkívül rossz, édeskáposztából készült töltöttkáposztát jelentette, - akkor mondták, hogy ugyan négy volt az a három, de azért csak fogyasszon bátran!

Aztán volt sütemény is, - a magyar falu gasztronómiája egyetlen téli süteményt favorizált, ez pediglen a hájas-sütemény volt, amitől az ember azonnal az egészséges életmód híve lett, salátákra kezdett ácsingózni, vagy legalább friss fűre, az árokparton, mint a liba.

Aztán az ország urbanizálódásával párhuzamosan a szokások is változtak, a rokonlátogatások szép szokása a városban is fennmaradt, azzal a differenciával, hogy a rokonok zöme itt arról ismerte fel egymást, hogy elolvasták az ajtón a névtáblát, és aki csengetés után ajtót nyitott, az rokon volt, mindazokkal együtt, akik a lakásban tartózkodtak.

Azért voltak városon is jóhangulatú családi látogatások, meg volt evés-ivás is és itt már brutálisan belépett a képbe a bejgli, mint kult-sütemény, ami egyrészt a beszélgetésekhez szolgáltatott témát (idén sikerült jobban, vagy tavaly, az enyém márványos jééé, a tied már megint kirepedt?), – másrészt meg illett megkóstolni, mert ha megpróbáltad megtagadni, akkor lehúztak a rokonok listájáról.

Míg a falun mindenki tudta, hogy a másiknak hogy megy sora, mikor verte el az asszonyt vagy mikor ellett a tehene, ez városon nem volt ilyen közismert, merthogy a városi értelmiség suttyomban veri a feleségét, elleni meg legfeljebb az aranyhörcsöge ellik, de annak nincs gazdasági relevanciája.

Látogatni ma is jár a nép, vidéki rokonokat, gyerekeket a távoli Óbudán, de valahogy mára ez a műfaj már nem az igazi.

Régen a látogatás egész napos program volt, ült a rokonság az asztalnál, iszogattak, ha volt, aki töltsön, beszélgettek, ha volt miről, de beszélgettek akkor is, ha nem volt miről.

De az biztos, hogy egy évre ezek a látogatások megerősítették a családi összetartozás gondolatát, ami egyébként nagyon helyes dolog, merthogy ebben a mai zord világban csak egymásra – na jó, tán még a Vezérre számíthatunk, esetleg arra, hogy Feri beköltözik hozzánk néhány napra - kellemes Karácsonyt nekik is.

Mindenesetre a rokonlátogatás az ünnep része, de ez ma már behelyettesíthető egy rokontelefonálással, esetleg egy facebook-poszttal, - megy a világ előre – arccal a teljes elembertelenedés felé.

Jómagam ma az öcsémet látogattam meg, de inni-enni nem volt kedvünk, így aztán elmentünk családilag egy fürdőbe, ahol igen jól éreztük magunkat.

Krisztus is feredőzött a Jordán vizében, talán nem nagy stílustörés, hogy mi meg Velencén merítkeztünk meg…

Holnap is menetelünk, remélem jó lesz az étel!

Kívánok finom kajákat mindenkinek, nincs szörnyűbb, mintha vendégségben olyat tesznek eléd, amit nem szeretsz, márpedig a Karácsony a szeretet ünnepe, nemde?

Naugye!

:O))))