Elégedetlen ország vagyunk.
Mindenki sír, mindenki szomorkodik, mindenki elégedetlen a helyzetével, társadalmi státuszával, fizetésével és száz esztendőre visszamenőleg sajnáltatja magát és felmenőit.
Fiatal emberek siránkoznak kitelepítést vagy egyéb igazságtalanságot elszenvedett, többségükben már régen elporladt hozzátartozóik sorsa felett, hivatkozási alapot kreálva ezzel arra, hogy hasonló korú politikai ellenfeleiket karanténba szorítsák.Érdekes módon német megszállás, holocaust, fehérterror és Don-kanyar mintha nem is lett volna, ezek azért vaklahogy kimaradnak a nagy összhangban előadott sajnálkozásból...
Szerencsétlen nemzet vagyunk, tartja a közhit, az Isten igen megpróbált minket...
Ezenközben ott vagyunk a világ leggazdagabb tíz százalékában, az utolsó tíz évben folyamatosan emelkedett a reáljövedelem és a reálnyugdíj, nőtt az életszínvonal.
Nemzeti tragédiáinkat leginkább idióta politikusaink idézték elő, akiknek prominenseit soha nem haboztunk piedesztálra emelni, pédaképekként a mai utódoknak, - hadd lássák, hogyan lehet ezt az országot gyorsan, alaposan és hatékonyan tönkretenni...
A pozitív gondolkodás magyarembernek nem erénye, úri huncutság jobb esetben, de rosszabb esetben egyenesen bűn, hiszen csak a kommunista optimista...
Érdekes, de ez a mindíg is a magyar néplélekben lappangó érzemény mintha a rendszerváltozás után felerősödött volna.
A mai állapot kindulópontja az 1989-es Nagy Nemzeti Eufória volt, melynek során magyarember azt gondolta, hogy most aztán hirtelen minden lesz egyszerre, lesz itt kérem egyszeri, nagyarányú (mecsoda bevált kifejezés...) béremelés, a kerítések kolbászra cserélése, a gazdasági és politikai döntések eldöntése közfelkiáltással a Vérmezőn, és ha kicsit szerencsések vagyunk, még akasztgathatunk is egy cseppecskét.
Aztán persze jött a rideg valóság, és ez sok ember addig alaptalan sirámait megalapozottá tette, hiszen a rendszerváltás kapcsán leginkább valóban arra lehettünk csak büszkék, hogy ismét kivívtuk "a hárommillió koldus országa" megtisztelő címet.
Hogy ennek a ténynek a változások bármelyik eleméhez köze lenne, az persze fel sem merült, hiszen magyarázatképpen ott volt kéznél a bevált recept: az örök magyar szerencsétlenségre való hivatkozás.
Ez jól begyakorolt, remek magyarázat volt arra, hogy egy működő ország szétverése miért is nem jön számításba a siránkozás okai között.
Aztán persze javult a helyzet, mert a nép vergődik és alkalmazkodik, mint ezer esztendeje mindíg, mindenhez.
És ügyeskedik is kicsit, hogy jusson a szájába falat, ezért hát elindult egy csendes fejlődés, amivel akár ki is egyezhettünk volna, hiszen mi másra is számíthattunk, ha figyelembe vesszük a magyar gazdaság teljesítményét, strukturáját, a magyar munkaerő minőségét és a kapitalizmus régebben olyannyira kiröhögött farkastörvényeit?
És mire is számíthattunk tehetségtelen de annál agresszívabb politikusaink sorozatos és válogatott idiótaságait és tolvajlásait szemlélve, a chilei cseresznyétől a szőlőbányákig?
Az utolsó csapás az utóbbi nyolc évben következett be, amikoris a Fidesz hivatalosan is a zászlajára tűzte a nemzeti siránkozást és elkezdte folyamatosan és gátlástalanul rombolni magyarember lelkivilágát, hasbaakasztani a "rosszabbul énünk, mint négy éve" dumákkal, kriminalizálva a közéletet, megállapítva, hogy ez az ország egy élhetetlen, szétlopott, gazdasági-politikai mélyponton álló siralomház, ahol az emberek csoda, hogy élnek.
Ezt tartom egyébként a Fidesz legocsmányabb bűnének, - hogy ellopta az örömünket, leócsárolta az ország népét, eltagadta az eredményeinket, és hazudott és hazudik ma is minden hullámhosszon.
De azért a sors igazságos.
Miután mindenki fejében elültették a gondolatot, hogy neki több járna annál, mint amennyi jut, ma nekik kell szembenézniük az általuk gerjesztett problémával és megküzdeniük saját táboruk elégedetlenkedőivel, akik ettől a forradalomtól is azt várják, hogy lesz egyszeri nagyarányú adó és járulékcsökkentés, egyszeri nagyarányú béremelés, egyszeri nagyarányú juttatás az egészségügynek, egyszeri nagyarányú nemzeti kisvonat minden ház elé, kisposta a tanyavilágba, háromezer rendőr és rend két hét alatt, meg az állatkertben a teve farkára nemzetiszínű bokréta...
Persze most folyik már a szövegértelmezés, - ehhez nagyon értenek - fentiek egy húszéves program részeit képezik, egyelőre elégedjenek meg a hívek azzal, hogy bevezetjük a királyságot ugye, de Orbán nem nagyravágyó, protestáns vallására tekintettel csak kormányzó lesz és a koronát csak alváshoz fogja viselni.
Viszont Viktorunk tanult már Horthy hibájából - fia vallása már nem zárja ki trónralépését...
Nem vagyok híve a sikerpropagandának, annak, hogy csak pozitív hír jelenjen meg a médiában, de az is vicc, hogy a szocialista-szabaddemokrata kormány letagadhatatlan eredményeit is semmivé tudta tenni egy papagájkórus, amelyiknek egyetlen trükkje volt: rövid mondatokban hazudott és hazugságait gátlástalanul ismételgette, ameddig csak bele nem telepedett a baromság magyarember agyába.
A nép pedig eltűrte és eltűri még ma is, hogy hülyét csináljanak belőle, hangzatos lózungokkal traktálják és az átlagválasztó ezt nyeli, mint vadliba a szelidgesztenyét...
Ha lehet egy népnek hibája, hát a magyar népnek kétségkívül az lenne, hogy képtelen szembenézni önmagával, nagyképűséggel és buta jelszavakkal kompenzálja rendre elkövetett hibáit, bűneit.
Teljesíteni kellene, - mondjuk első lépésként mindenkinek a saját munkahelyén és belátni azt, hogy teljesítményéhez képest szinte mindenki túlfizetett ebben az országban.
Elég szomorú, de magyarember-forgalmazással is remek üzletet lehetne csinálni: megvenni annyiért, amennyit ér és eladni annyiért, amennyire tartja magát...
Hogy mikor lesz itt összhang a teljesítmények és az emberek elégedettsége között?
Mikor jutunk el oda, hogy az átlagmagyar azt mondja: van szép családom, okos gyerekeim, fedél a fejem felett, jut amire szükség van és jut arra is valamicske, ami talán szükségtelen - tulajdonképpen elégedett vagyok és soha rosszabb ne legyen?
Ki tudja, - ahogy a dolgok ma állnak - talán soha...
:O))))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése