Elégedetlen ország vagyunk.
Mindenki sír, mindenki szomorkodik, mindenki elégedetlen a helyzetével, társadalmi státuszával, fizetésével és száz esztendőre visszamenőleg sajnáltatja magát és felmenőit.

Érdekes módon német megszállás, holocaust, fehérterror és Don-kanyar mintha nem is lett volna, ezek azért vaklahogy kimaradnak a nagy összhangban előadott sajnálkozásból...
Szerencsétlen nemzet vagyunk, tartja a közhit, az Isten igen megpróbált minket...
Ezenközben ott vagyunk a világ leggazdagabb tíz százalékában, az utolsó tíz évben folyamatosan emelkedett a reáljövedelem és a reálnyugdíj, nőtt az életszínvonal.
Nemzeti tragédiáinkat leginkább idióta politikusaink idézték elő, akiknek prominenseit soha nem haboztunk piedesztálra emelni, pédaképekként a mai utódoknak, - hadd lássák, hogyan lehet ezt az országot gyorsan, alaposan és hatékonyan tönkretenni...
A pozitív gondolkodás magyarembernek nem erénye, úri huncutság jobb esetben, de rosszabb esetben egyenesen bűn, hiszen csak a kommunista optimista...
Érdekes, de ez a mindíg is a magyar néplélekben lappangó érzemény mintha a rendszerváltozás után felerősödött volna.
A mai állapot kindulópontja az 1989-es Nagy Nemzeti Eufória volt, melynek során magyarember azt gondolta, hogy most aztán hirtelen minden lesz egyszerre, lesz itt kérem egyszeri, nagyarányú (mecsoda bevált kifejezés...) béremelés, a kerítések kolbászra cserélése, a gazdasági és politikai döntések eldöntése közfelkiáltással a Vérmezőn, és ha kicsit szerencsések vagyunk, még akasztgathatunk is egy cseppecskét.
Aztán persze jött a rideg valóság, és ez sok ember addig alaptalan sirámait megalapozottá tette, hiszen a rendszerváltás kapcsán leginkább valóban arra lehettünk csak büszkék, hogy ismét kivívtuk "a hárommillió koldus országa" megtisztelő címet.
Hogy ennek a ténynek a változások bármelyik eleméhez köze lenne, az persze fel sem merült, hiszen magyarázatképpen ott volt kéznél a bevált recept: az örök magyar szerencsétlenségre való hivatkozás.
Ez jól begyakorolt, remek magyarázat volt arra, hogy egy működő ország szétverése miért is nem jön számításba a siránkozás okai között.
Aztán persze javult a helyzet, mert a nép vergődik és alkalmazkodik, mint ezer esztendeje mindíg, mindenhez.
És ügyeskedik is kicsit, hogy jusson a szájába falat, ezért hát elindult egy csendes fejlődés, amivel akár ki is egyezhettünk volna, hiszen mi másra is számíthattunk, ha figyelembe vesszük a magyar gazdaság teljesítményét, strukturáját, a magyar munkaerő minőségét és a kapitalizmus régebben olyannyira kiröhögött farkastörvényeit?
És mire is számíthattunk tehetségtelen de annál agresszívabb politikusaink sorozatos és válogatott idiótaságait és tolvajlásait szemlélve, a chilei cseresznyétől a szőlőbányákig?
Az utolsó csapás az utóbbi nyolc évben következett be, amikoris a Fidesz hivatalosan is a zászlajára tűzte a nemzeti siránkozást és elkezdte folyamatosan és gátlástalanul rombolni magyarember lelkivilágát, hasbaakasztani a "rosszabbul énünk, mint négy éve" dumákkal, kriminalizálva a közéletet, megállapítva, hogy ez az ország egy élhetetlen, szétlopott, gazdasági-politikai mélyponton álló siralomház, ahol az emberek csoda, hogy élnek.
Ezt tartom egyébként a Fidesz legocsmányabb bűnének, - hogy ellopta az örömünket, leócsárolta az ország népét, eltagadta az eredményeinket, és hazudott és hazudik ma is minden hullámhosszon.
De azért a sors igazságos.
Miután mindenki fejében elültették a gondolatot, hogy neki több járna annál, mint amennyi jut, ma nekik kell szembenézniük az általuk gerjesztett problémával és megküzdeniük saját táboruk elégedetlenkedőivel, akik ettől a forradalomtól is azt várják, hogy lesz egyszeri nagyarányú adó és járulékcsökkentés, egyszeri nagyarányú béremelés, egyszeri nagyarányú juttatás az egészségügynek, egyszeri nagyarányú nemzeti kisvonat minden ház elé, kisposta a tanyavilágba, háromezer rendőr és rend két hét alatt, meg az állatkertben a teve farkára nemzetiszínű bokréta...
Persze most folyik már a szövegértelmezés, - ehhez nagyon értenek - fentiek egy húszéves program részeit képezik, egyelőre elégedjenek meg a hívek azzal, hogy bevezetjük a királyságot ugye, de Orbán nem nagyravágyó, protestáns vallására tekintettel csak kormányzó lesz és a koronát csak alváshoz fogja viselni.
Viszont Viktorunk tanult már Horthy hibájából - fia vallása már nem zárja ki trónralépését...
Nem vagyok híve a sikerpropagandának, annak, hogy csak pozitív hír jelenjen meg a médiában, de az is vicc, hogy a szocialista-szabaddemokrata kormány letagadhatatlan eredményeit is semmivé tudta tenni egy papagájkórus, amelyiknek egyetlen trükkje volt: rövid mondatokban hazudott és hazugságait gátlástalanul ismételgette, ameddig csak bele nem telepedett a baromság magyarember agyába.
A nép pedig eltűrte és eltűri még ma is, hogy hülyét csináljanak belőle, hangzatos lózungokkal traktálják és az átlagválasztó ezt nyeli, mint vadliba a szelidgesztenyét...
Ha lehet egy népnek hibája, hát a magyar népnek kétségkívül az lenne, hogy képtelen szembenézni önmagával, nagyképűséggel és buta jelszavakkal kompenzálja rendre elkövetett hibáit, bűneit.
Teljesíteni kellene, - mondjuk első lépésként mindenkinek a saját munkahelyén és belátni azt, hogy teljesítményéhez képest szinte mindenki túlfizetett ebben az országban.
Elég szomorú, de magyarember-forgalmazással is remek üzletet lehetne csinálni: megvenni annyiért, amennyit ér és eladni annyiért, amennyire tartja magát...
Hogy mikor lesz itt összhang a teljesítmények és az emberek elégedettsége között?
Mikor jutunk el oda, hogy az átlagmagyar azt mondja: van szép családom, okos gyerekeim, fedél a fejem felett, jut amire szükség van és jut arra is valamicske, ami talán szükségtelen - tulajdonképpen elégedett vagyok és soha rosszabb ne legyen?
Ki tudja, - ahogy a dolgok ma állnak - talán soha...
:O))))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése