ELSUMÁKOLT TÖRTÉNELEM

Úgy mentünk el a Győzelem Napja mellett, mintha soha nem lett volna II. Világháború.

Mindegy volt, hogy május nyolcadika, vagy kilencedike volt, a viselkedési kód egységesen az elhallgatás volt.

Jóllehet azt mondják, hogy a történelem az élet tanítómestere, de erre a tanítómesterre most senki nem tartott igényt, valószínűleg azért nem, mert mi csak áttételesen voltunk a győztesek között.

Hivatalosan az utolsó percig, sőt, még néhány másodperccel utána is csatlósai voltunk annak az országnak, melynek háborús vereségét több kontinens ünnepli ma is.

Pedig ha országnak lenne tanulnivalója ebből a történetből, akkor az a mi országunk lenne, de mi csak az olyan történelmet szeretjük mely hősökről és bátor hazafiakról szól, az a történelem, mely minket a vesztesek oldalán talál, az számunkra nem történelem, sőt, az ország lakosságának egy része számára nettó hazaárulás.

Ha megkérdezzük bármely iskolást, hogy kik voltak a labancok, élből rávágja jobb esetben, hogy osztrákok, de nem vagyok biztos benne, hogy nem lenne olyan válasz, mely más földrészek őslakosainak vélné őket.

Ha azt mondanánk, hogy bizony-bizony, a labancok is magyarok, vagy magyarok is voltak, és Rákóczi számára a magyar függetlenség leginkább csak saját dinasztikus céljai miatt volt fontos, hát bizonyára a kiátkozás sorsára jutna az illető.

Mint ahogy azt sem szokták túlzottan szeretni, ha Kossuth Lajost egy tehetségtelen XIX. századi populistának aposztrofálom, aki hibát hibára halmozott és a végén megpróbálta elvitetni a vereségért a balhét a honvédség egyetlen valóban tehetséges tábornokával, Görgeyvel.

Persze egy vesztett háborút senki sem szeret ünnepelni, de létezik olyan történelmi helyzet, melyben egy vesztett háború de facto nyereség az ország számára - ilyen a most elfeledett, elhallgatott ünnep  is.

Győzelem ez mindenkinek, aki számára a nácizmus emberellenes eszmének számít, győzelem ez azoknak, akiknek életét mentette meg háborús ellenségeink győztes háborúja.

És győzelem ez nálunk minden szegény családnak is, mert ez az esemény nyitott utat azok felé a társadalmi változások felé, melyek módot adtak azoknak is tehetségük kibontakoztatására, akiknek erről a háború vége előtt álmodni is nevetséges lett volna.

Természetesen, ahol győztesek vannak, ott veszteseknek is kell lenni.

És a vesztesek rettenetesen meg kellett fizessék bűneik árát.

Nem volt közülük mindegyik náci vadállat, volt, aki csak csendben kollaborált velük és azzal nyugtatgatta lelkiismeretét, hogy egymagában nem tehet semmit.

Csak nagyon kevés Bajcsy-Zsilinszky ragadott fegyvert önmaga és hazája védelmében.

De a számlát azért meg kellett fizetni, mindenkinek, aki részt vett a dínom-dánomban, Újvidéktől- Ukrajnáig.

A győzelem egyúttal a háború végét is jelentette, a fegyveres harcok befejezését, és a felnövekvő korosztályok anyáinak hálás könnyeit, mert a gyereknek nem kellett bevonulnia a háborúba, ahol oly könnyen osztják a halált.

A legyőzött ellenség, melynek mi kilógó fenekű szövetségesei voltunk, nem volt könnyű préda.

Sem katonailag, de ideológiailag sem.

Katonailag a német hadsereg erős volt, a náci ideológia pedig az emberek jellemtelenségére, az irigységre, a rasszizmusra és a sovinizmusra épült.

Az alapzat szilárd volt, minél szegényebb volt valaki, annál könnyebben lehetett megvezetni, és szembefordítani másokkal.

Ha pedig még megadták neki a társadalom vezető csoportjához tartozás tudatát és öntudatát, akkor már rajta is volt a kötőfék, lehetett vezetni a vágóhídra is bátran.

Persze ma már nehéz beadagolni a népnek, hogy a háború, melynek részesei voltunk, valami igazságos és magasztos célért indult, az ilyen állításokat néhányszázezer magyar és magyar zsidó halála hitelteleníti.

Mint ahogy a magyar hősiesség mítoszát is hiteltelenítik a magyar honvédek ukrajnai megszálló tevékenységéről előkerült iratok, dokumentumok.

Mégis, továbbra sem kívánatos önkritikusan szembenézni a múltunkkal, viszont ugyanazon ordas eszmék szolgálatában ugyanazokat a hibákat és bűnöket követik el a világháborús ideológia mai örökösei.

Ez ellen kellene fellépni, de ez sem egyszerű egy olyan országban, melyben a viruló antiszemitizmus elleni megfelelő fellépésként könyveli el a MAZSIHISZ elnöke a miniszterelnök ígéretét, mely szerint soha nem fog politikai szövetségre lépni a Jobbikkal.

Feldmájer Péter valószínűleg elfeledkezik egy-két dologról.

Mondjuk, Torgyán Mariska néni tyúkhúsleveséről, melyet egy hasonló ígéret nyomán megnyert választás után fogyasztottak el egészséggel.

De a Mazsihisz elnöke átmenetileg megfeledkezik még egy történelmi tényről, arról, hogy a budapesti Zsidó Tanács szerepe a mai napig heves viták tárgya, jóllehet, remek cikket is írt erről nem is oly régen, 2010-ben,

De tanulhatnának a mai neonácik, újnyilasok is az Oktogon lámpavasain lógó elődeik sorsából, Orbán pedig a Horthy féle pávatánc végeredményéből.

De nem tanul senki, inkább majd’ mindenki sumákol, úgy csinál, mintha nem velünk történtek volna ezek a dolgok.

És tanulhatna mindenki, aki már elfelejtette, hogy ez az ország, és benne ő és családja honnan jött, mert csak így tudja hitelesen eldönteni, hogy merre kellene tartania.

Erre emlékeztetni – ez lenne a demokratikus oldal politikusainak feladata.

Nagy kár, hogy többségükben ők is feledékenyek…

:O)))