2011. március 14., hétfő

KOKÁRDA

Holnap feltűzöm, és félreteszem a rossz érzéseimet, melyeket hosszú évek fáradságos munkájával ültetett el bennem az Orbán vezette jobboldal.
Pedig büszkén hordtam én a kokárdát mindíg, pici gyermekkorom óta.
Anyukám szépen felöltöztetett és feltűzte nekem a kerek kis szalagcsokrot, én meg büszkén meneteltem az óvodába, ahol az óvónénik vezényletével elénekeltük az egyszerűbb 48-as dalokat -  a népszerűségi listát a „Fel, fel vitézek a csatára!” vezette.
Aztán hordtam az általános iskolában, 57 tavaszán az ünnepjelképrendszeréhez  hozzákapcsolódott a Kossuth címer is.
Bár arra már nem emlékszem, hogy miként ünnepeltük a 48-as forradalmat, de hogy nem kokárda nélkül, az biztos.
Aztán a gimnáziumban is folytatódott a tradíció, - volt olyan kokárdám, amelyiknek a közepén egy Petőfi-fej volt fehér műanyagból, arra különösen ki voltam keményítve.
Mikor katona lettem, nem egyszer meneteltem a Klapka-induló dallamára és március 15.-én az egyenruhámon is ott volt a kokárda, kissé szabálytalanul bár, de ott volt.
De soha senki ezt nem tette szóvá.
A március 15.-i ünnepségeket a KISZ szervezte, egy eseménysorozatra fűzve fel 1919 tavaszával és a felszabadulás évfordulójával.
Lehetett ugyan hallani időnként fiatalok magántüntetéseiről, de ezt a társadalom leginkább úgy kezelte, mint a focihuligánok randalírozásait, a társadalomban semmiféle forradalmi késztetés nem volt, jól elvoltak a mai dühös és kiábrándult gyermekek szülei és sokan a mai dühösek közül is a telken a haverokkal, a birkapörkölt és a sörösláda társaságában, legfeljebb azon morgolódtak, hogy ha már Nemzeti Ünnep, akkor miért nem munkaszüneti nap.
Megjegyzem, ezt ma sem értem, bár tudom, hogy az ünnepet a jobboldal mindig iparkodott kisajátítani nacionalista, soviniszta, irredenta céljaira – talán a nacionalizmus feléledésétől való félelem tartotta vissza a kor politikusait az ünnep magasabb dimenziókba emelésétől.
Merthogy nem csak mi voltunk érzékenyek 1848 emlékére, hanem a szomszéd országok politikai vezetése is, és egy szocialista ország vezetése számára a legrettenetesebb vád volt a nacionalizmus, amit - egyébként tévesen – azonosítottak a sovinizmussal.
Aztán jött a rendszerváltás és mindenki azt várta, hogy az első számú nemzeti ünnep március 15.-e lesz, de nem így történt, jellemző módon – ez egy elvarázsolt ország…
Utána pedig valóra váltak a szocialista rendszer vezetőinek legsötétebb elképzelései, hamar utcára tódultak a naftalinszagú soviniszták, ott lengették a nemzeti zászlókat a szívükben fellelhető agytekervényekkel gondolkodó nacionalisták, és kisvártatva vezérük is támadt, Orbán hozzádizájnolta pártját a sehova sem tartó tömeghez.
Aztán jött a rémálom, az idióta magyarkodás, a felhergelt tömeg masíroztatása fel-alá, a malomkeréknyi kokárdák, a hazaffyas öblögetések, kokárda éjjel, kokárda nappal, nemzetiszínű bokréta tán még a népnemzeti polgár csúnyáján is, ezzel hódítva a bepárásodott szemű honleányokat., aki
A normális embernek hányingere támadt, amikor egy évszázados szép szokást a nemzet megosztására használt fel a darabolós gyilkos, aki a nemzet egységét tette sírba, miután élve feldarabolta.
És akinek lesz képe odaállni a Nemzeti Múzeum lépcsőjére holnap, és a nemzeti egységről hazudozni, bele az ország képébe.
Mindegy, akkor sem engedem tőlem ellopni sem a magyarságom, sem az ünnepem, és ahogy az apja ingére tűztem hajdan, holnap a legkisebb unokám ruhájára a fiam is fel fogja tűzni a kokárdát.
Mert szép és szívet melengető ez az ünnep, még akkor is, ha ma már tudjuk, hogy szinte semmi sem úgy történt, ahogy az ünnepi liturgia szerint történnie kellett volna.
De valóban tavasz volt, valóban forradalmi változások előtt állt az ország, valóban tiszta szívű fiatalok követelték a már megtörtént változásokat és az idő szép, aranyszínű fénybe burkolta a forradalmat.
Mindenkinek mást és mást jelent egy ünnep, - nekem március 15.-e a gyerekek és a fiatalság szép hazafias idealizmusának ünnepe.
És figyelmeztetés is minden egyeduralomra törő zsarnoknak, merthogy ez a nap március idusa is…


:O)))

4 megjegyzés:

mongolkőrózsa írta...

nem érzek semmit és ez mindig így volt. egyetlen magyar ünnep sem jelent nekem semmit. egy jó vers, egy jó írás az ünnep, ha munkám van az ünnep, ha gondol rám, akit szeretek az ünnep...nem a hivatalos ünnepektől van bennem ünnep és nem ezektől érzem magam magyarnak... nincsenek ilyen emlékeim, mint neked. az intézetben ilyenkor több süti volt. kokárda nem volt. a zászló az lobogott a kapu fölött, de nem tudtam mit jelent.nem mondták. tetszett, mert színes volt, és esőben piros lé folyt ki belőle, aláálltam, amiért aztán volt üvöltözés, viszont napokig nem jött le a festék az arcomról, ami jó volt:történés volt, és megkülönböztetett...
akkor még nem tudtam, hogy különbözni életveszélyes...
felnőttként nem lehet semmit bepótolni, ez életem egyik legnagyobb tanulsága a sok közül.
köszi az írást!!!!

terlasz írta...

Nem tudtak ezek elvenni tőlem semmit csak ezt a kis jelképet, de túl fogom élni, mert az ünnep bennünk van, amit még a felcsúti dakota varázsló sem tud kiűzni belőlünk!

KunBéla írta...

Nem egy olyan nagy ünnep ez! Ha pár nappal előbb nem tör ki forradalom Bécsben, be sem következik. Csak azután, hogy már a "fővárosban" (Bécsben) is lázongtak, mertek kimenni az utcára itt is a nagyonbátor magyarok.
Beszari nép ez! És utcára csak akkor megy ha nincs mit enni(56), vagy ha 15.-én sétálni akar(sajtószabadságért tüntetés) Komolytalan nép!

balvanyos írta...

Kikérem magamnak,most nem hordhatok kockás inget?