2011. július 17., vasárnap

CSEREBOGÁR

Tegnap valahonnan a kertből besétált az ebédlőnkbe egy cserebogár.
Este, mikor felkapcsoltam a lámpát nagy zúgással repülni kezdett, ott kőrözött az asztalom körül.
A frász tört ki, hogy beleesik a kakaómba, de aztán bevezettem a családi együttműködés rendszerét és kupán csaptam egy újsággal, demonstrálva ezzel is, hogy a média lenne a negyedik hatalmi ág, ha hagynák.
Aztán kihajigáltam a hátán fekvő bogarat a kertbe, felhívtam a figyelmét arra, hogy a forradalom felfalja gyermekeit, de neki inkább azért a madaraktól kellene tartania.
Elspekulálgattam, hogy milyen régen láttam már cserebogarat, pedig gyermekkorunkban volt belőle jókedvvel-bőséggel, a bogárvilág proletárjának számított, melyet remekül lehetett rabságban tartani gyufaskatulyába zárva, cérnával felszerszámozva a gyufaskatulya szekérré alakítására, ahol is az ökör szerepét játszotta.
Remek játék volt földbe fúrt lakásából egy erősebb fűszál vagy szalmaszál segítségével előcsalogatni és nagyokat lehetett nevetni a Pestről falura vetődött értelmiségi esetén, aki – az anekdota szerint - a bográcsban főzött lebbencsben talált pirított szalonna roppanásán lelkendezett egészen addig, míg ki nem derült, hogy a cserebogarakat dicsérte.
De voltak különb képviselői is a bogártársadalomnak, melynek csúcsán kétségkívül a szarvasbogár állt – vagy negyven éve nem látni belőle egyetlen darabot sem, holott a lakóhelyemen tölgyfák is vannak, márpedig ez a bogár ennek a fának a bolondja – állítólag.
De volt orrszarvú-bogár, volt hőscincér a kényes bajszával, volt az eozin-bevonatú rózsabogár és volt kőrisbogár is, melynek megtalálása esetén a serdülő ifjúság ambiciózus terveket kovácsolt a nőneműek leigázása ügyében, a kőrisbogár-por bevetésével téve ellenállhatatlanná a majdani élményt…
Nincsenek bogarak mostanában, - évtizede nem láttam szöcskét, sáskát, pedig fű van dögivel - helyettük az emberek lettek egyre bogarasabbak.
Ha nagy bogár nincs, akkor valószínűleg a kicsik is megritkultak, márpedig bogár nélkül nincs énekesmadár sem, pedig abból is mennyi volt a kertünkben!
Leginkább rigók voltak, zöme feketerigó, de sárgarigó, búbos banka is előfordult, időnként leszállt egy-két vadlúd is a közeli Dunáról, de ma már a madár is hiánycikk, legtöbb még talán a szarka meg a gerle, előfordul egy-két szép kövér vadgalamb is, de a régi vendégek máshová költöztek, remélhetőleg nem a bogarakkal teli madárparadicsomba.
A Dunában egyébként a vadlibákon kívül halak is éltek, méghozzá nem csak telepített, butapofájú pontyok és busák, de volt naphal, vörösszárnyú keszeg, paptetű, sügér, törpeharcsa és nem is annyira törpe harcsa – a horgászkodó ismerősök, rokonok ma már leginkább csak az éjjelenként meglehetősen csatornaszagú párákat kilehelő folyót nézegethetik.
Apósom hajdan minden nap megfogta az engedélyezett három pontyot, ma talán egy hét alatt sem fogná meg a kvótát.
Megváltozott a világ, megváltozott a személyes környezet is, a szavakban oly nagyon szeretett ország valóban rászorulna a védelemre, de a szép szólamokon túl sok minden nemigen történik az ügyben.
Talán azért sem, mert a környezetvédelem is átpolitizálódott.
A folyamat a Bős-Nagymarosi vízlépcső ügyével kezdődött, amelynek környezetvédelmi hasznát minden nap megtekinthetjük a Duna felső szakaszán, anyagi hasznát meg húsz éve ki sem merte senki számolni, merthogy a veszteség csillagászati összegekre rúg.
Azóta minden politikai erő – különböző szinteken és színvonalon – kedvtelve tűzi zászlajára a környezetvédelem ügyét, de ami az eredményt illeti, az talán csak a cigányprobléma megoldásával vetekedhet, sikertelenségét tekintve.
Persze hangzatos, nagy dumák vannak mindenfelé, van bálnamentő képviselőnk, felemeljük harcos hangunkat az atomerőművek ellen, a szénerőművek kéndioxid-kibocsátása ellen, az olajtüzelésű erőművek széndioxidja ellen, a szélerőművek esztétikai környezetrombolása és a vízierőművek ellen, a szalmatüzelésű erőművek ellen.
Áram van, jön a konnektorból.
Derék.
Viszont ezzel párhuzamosan mindenfelé klímakészülékek berregnek a házfalakon, benzinzabáló kocsikkal járunk, az elektromos autó még a jövő vágyálma, hiszen a magát természetesen környezettudatosnak valló államnak igen nagy szüksége van az üzemanyag-forgalmazásból származó bevételekre, és aki elégeti az autójában a sütésből visszamaradt olaját, azt megbüntetik, - kiesik az adó, nem lehet ezt eltűrni!
Öntse bele a delikvens a csatornába, ott a helye annak.
Közben az ország fuldoklik a mocsokban, az utak mentén szeméthegyek, táblákban áll a parlagfű, gárdista meg sehol egy sem, pedig megígérték…
Amúgy meg Budapest legforgalmasabb főútvonalain, ahol óránként autók ezrei köpik a benzingőzt, a rákkeltő kőolaj-összetevőket a megállókban várakozók képébe, tilos elszívni egy cigarettát, merthogy a bagó környezetkárosító és mások egészségét veszélyezteti.
Álságos ez az egész, főként, ami a politika szerepét illeti.
Van egy álzöld pártunk, melynek legfeljebb politikusai füle érdemli meg ezt az elnevezést, vannak szervezetek, melyek képtelenek bármiféle ésszerű kompromisszumra vannak politikusok, akik tán őszintén hisznek a bánáti bazsarózsa néhány példányának felsőbbrendűségében a honvédelmi érdekekkel szemben és vannak feltűnési viszketegségben szenvedő aktivisták, akik a zsebükben lánccal és lakattal járnak, és alig várják, hogy valamihez odaláncolhassák magukat.
Csak éppen környezetvédelem nincs, mert ahhoz az kellene, hogy az emberek túllépjenek szorosan vett magánérdekeiken, és érezzék sajátjuknak a hazát - ezt az érzést nem lehet malomkeréknyi kokárdával és ezer hazafias szöveggel sem helyettesíteni.
A környezet védelme maga a tömény hazaszeretet, a többi csak ostobák fesztiválja.
Talán a legszűkebb környezetünkön kellene kezdeni, talán nem kellene elfordítani a fejünket, mikor a szomszédról kiderül, hogy a Dunába eregeti a szennyvizet, talán a haszontalan uniós projektek és az ötszázhetvenhatodik, libaúsztatóból kialakítandó élményfürdő helyett célul lehetne tűzni az ország minden településének csatornázását, egészséges ivóvízhez juttatását.
Micsoda munkalehetőség lenne ez a képzetlen tömegeknek – már ha piaci áron béreznék őket, ugye…
Az ivóvízbázisokat nem azzal kellene elsősorban megvédeni, hogy Fidesz-gyámság alá vesszük őket, hanem azzal, hogy nem engedjük elszennyezni azokat.
És nem tizenöt éves határidővel kellene ebben sem ígérgetni, hanem neki lehetne állni.
Most.
Gyurcsány nem ígérgetett, de az autópályák mindenütt elérték a határokat és a városokat elkerülő utak mentén kétszáz ipari park jött létre.
Lehet vele versenyezni, lehet megvédeni az ivóvizet, lehet életet lehelni élővizeinkbe.
Ennek ezerszer több értelme lenne, mint a debreceni stadion építésén vagy a Népstadion bontásán kényszermunkáztatni a legszegényebbeket.
Valódi környezetvédelem lenne.
Lehetne ez az első olyan valóban nemzeti ügy, melyben együttműködhetne minden épeszű magyar, saját és unokái érdekében.
Nem vagyok optimista…

:O)))

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ha a politika konzekvensen kiállt volna a környezeti és nemzeti érdekekért, akkor visszakaptuk volna, ami nekünk jár - ami Bőst illeti. De sajnos, nemakarásnak nyögés a vége.

MoonRiver írta...

Nagyon tetszett. (Akár én is írhattam volna, hehe...) Ezzel csak azt akartam mondani, hogy ezek a meglátások igazak, és valóban nagyon fontosak. De a mammon uralmának igájában vergődő nagyjaink számára jelenleg láthatatlanok, mintha a Harry Potter gyerek láthatatlanná tevő köpönyege alatt volnának. Nagyon jellemző egyébként, hogy a szem mire élesedik ki. (A mai gyerekek vajon meg tudnák állapítani, hogy fiú, vagy lány cserebogarat fogtak?)

PuPu írta...

Névtelennek: nem tudom, hallottál e róla, hogy minden pert minden fokon elveszítettünk, utána meg gázolajjal üzemeltetett szivattyúkkal akartuk megtölteni vízzel a Szigetközt.
Mint valami abszurd bohózatban, olyan volt az egész.
Aztán fizettünk rengeteg kártérítést, ahelyett, hogy a megtermelt áramot fogyasztottuk volna.
Akkor is erőszakos, pökhendi módon álltunk a dolgokhoz, papírtigrisnek minősítettük Szlovákiát, oszt csodálkoztunk, mikor megharapott.
Még szerencse, hogy az Orbán-kormány az esztergomi hidat olyan magasra építette, hogy ne legyen gátja az erőmű esetleges befejezésének...
:O)))

Névtelen írta...

Szia PuPu!

Tetszett az írás, sok bent az igazság ...
de ha már a környezetvédelem szóba került...
"Talán a legszűkebb környezetünkön kellene kezdeni..." - Ez a lényeg!
Nem sírni kell, nem a másikra várni, hanem belevágni!
Egy nagyon jó kezdeményezést tudok ajánlani, a média is foglakozott vele már többször is.
Ez a sörkollektor.hu oldal, ahol "lelkes amatőrök" segítik egymást, hogyan lehet hulladékból (használt alumínium sörös-dobozokból) nagyon profi napkollektort készíteni.
Sokan az első sörkollektor után nekivágnak a vizes kollektornak, vagy a saját készítésű szélkerekeknek...
Én ezt tekintem környezetvédelemnek. És ez ellen a politika is nehezen tud tenni, bár próbálkozások azért vannak: létezik olyan település, ahol szélkereket csak a lakáson belül állíthatsz, mert épp ezt találták ki okosaink...

Szinbád írta...

"Nem vagyok optimista…"
Én sem... :-(

Névtelen írta...

A kertben, a jó évtizedes /igaz nem tölgy, csak egy eccerű/ 'fic'fa lombkoronája és környéke esténként a szarvasbogarak /védett!!/ reptétől, nászától hangos. A szülők beleadnak apait, anyait.
Bízom benne, hogy rövidesen talán kialakul egy új, karakteres, markánsan meghatározó és energikus nemzedék.
>;-))

kovi írta...

Kedves PuPu, remélem vannak unokáid... olvasva arra gondoltam, hogy milyen jó lehet a gyerekeidnek, hogy egy olvasott, átfogóan gondolkodó, remek stílusban író papájuk van. Talán a következő nemzedék majd megcsinálja, addig csak mondd a magadét...

Névtelen írta...

Szarvasbogarak igen is vannak. Lehet,hogy nem a fővárosban, de vidéken igen. A politika, pedig nagy baromság.Mindegy,hogy ki van hatalmon a környezetvédelem, még az embereknél is hátrébb sorolandó,pedig mi is eléggé hátra vagyunk sorolva