2015. március 10., kedd

IRÉNKE TÖRTÉNETE

Csak járunk-kelünk a világban, és sokszor észre sem vesszük, hogy a történelem szereplői lettünk - mégha nem is főszereplők.

Mi nem vagyunk a történelem alakítói - néhányan még azok sem, akik ezt képzelik magukról, velünk a dolgok általában csak megtörténnek.
Ráhatásunk nemigen van, de mégis, egyszer-egyszer belecsöppenünk olyan helyzetekbe, melyekről akkor nem is tudjuk, hogy belekerülnek a majdani történelemkönyvekbe.

Mai írásomban Irénke történetéről lesz szó, aki ezt annak kapcsán mesélte el nekem, hogy az interneten belebotlott a Ságvári Endre körül kialakult csetepatéba, és mivel neki erről személyes emlékei is vannak, úgy gondolta, elmeséli, mint érdekességet nekem.
Én meg megkértem, hogy hadd meséljem el nektek.


Irénke családunk tagja, hogy úgy mondjam nem egy mai csirke már - tiszteletreméltó korban levő hölgy, aki ennek dacára - vagy éppen ezért -  nyitott a világra, nem idegenkedik az újtól, nyolcvanon felül sem lát semmi kivetnivalót az internet-használatban, időnként még kommentelget is itt-ott, emellett okos nő.
A történet, melyet elmesélt, meglehetősen régen esett meg vele, úgy hetven éve, mikor még a kislányság és a nagylányság amúgy is zűrzavaros hatá
rmezsgyéjén ismerkedett a világgal, konkrétan akkor, amikor kibombázták a családját Wekerle-telepi lakásukból.
A lakás lakhatatlanná vált, ezért ők átköltöztek Budára, a Pasaréti út egyik mellékutcájában a Trombitás úton lakó nagyszülőkhöz, ahol a "sok jó ember kis helyen is elfér" szép elvét iparkodtak a gyakorlattal összeegyeztetni.


Irénkét egyszer a nagymamája elküldte egy kabáttal a vegytisztítóhoz, a korabeli 5 á sec mindközönségesen a puceráj névre hallgatott.
A puceráj a zugligeti remiz - a villamos-szín - mellett volt, ő pedig éppen a puceráj ajtajához ért, amikor a szomszédos cukrászdában pisztolylövések dördültek, melyektől csak akkor ijedt meg, amikor a puceráj tulajdonosa egy gyors mozdulattal berántotta az üzletbe és belökte a pult alá, majd maga is odakuporodott az addigra már valóban ijedt kislány mellé.
Hallottak még néhány lövést, aztán csend lett, de nem mertek kibújni a pult alól, csak akkor amikor meghallották egy közeledő kocsi lovainak patkócsattogását - ez a lovaskocsi volt a korabeli hullaszállító, de azt, hogy kit szállítanak el, már nem tudták.
A helyszínen összecsődült bámészkodók azt mondták, hogy egy kémet lőttek le - legalábbis ezen  szörnyülködtek a népek.
Aztán beadta a tisztítani valót, hazament és hamarosan a többi szörnyűség miatt a megrázó élmény feledésbe merült, - jött Budapest ostroma.

Amikor a nagymamához költöztek, azt hitték, végre nyugalmuk lesz, hiszen a Pasaréti út már akkor is jó környéknek számított, csak azt nem kalkulálták be, hogy Buda ostroma idején a hadak útja lesz az akkortájt még csendes városrész.
1944 szilveszterén megérkeztek az oroszok, az első hullám begyűjtötte az aranyat meg az órákat, de bemutatkozni elfelejtettek, így Irénke ma sem tudja, melyik lehetett a dalban megörökített Szása, és az óráikat sem keresték a későbbiekben.

A nagypapa praktikus ember volt, így az oroszok bevonulásának tiszteletére beágyazta a család fiatalabb nőtagjait a hitvesi ágy fejrészéhez, a párnák alá, és megtiltotta, hogy előjöjjenek, ameddig mozgás van a házban.

Márpedig mozgás volt, hiszen az oroszok híradóközpontot rendeztek be a villában, de pár nap után a helyzet megoldódott, mert a katonák között volt egy sebesült, aki hajat akart mosni, de a sérült keze miatt ott szerencsétlenkedett.
A nyolcvan éves nagymama megsajnálta, odament hozzá és kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy majd ő segít - megmossa a haját.
Így is történt, és ezután semmi baja nem volt a ház lakóinak az oroszokkal, sőt - hoztak szögletes katonakenyeret, csokoládét.



Irénke édesanyja várandós volt, őt is az orosz katonák vitték át hordágyon a János Kórházba, mikor eljött az ideje.
Azt hitte, soha nem látja viszont, ezért egy-két nap múlva ellopta a nagymama fekete berliner kendőjét és nekiindult megkeresni.
Amikor kilépett a kapun meglátta a szomszéd ház drótkerítésén lógó hullákat - oroszt, németet vegyesen, majd az akkori Olasz Fasoron - ma Szilágyi Erzsébet fasornak hívják - az úton a harckocsik által laposra taposott halottakat - sírva rohant a kórházig, ahova alig akarták beengedni, és ahol végülis megtalálta az édesanyját.
Az utat visszafelé is sírva tette meg, miután a kórházban nem engedték, hogy édesanyja mellett maradjon, haza kellett mennie.



Aztán tizenkettedikén - úgy emlékszik - a németek kitörtek a Budai Várból, és  azt a házat is megszállták, amelyikben ők laktak.
Rengetegen voltak. Rengeteg lőszeresládát cipeltek oda, tüzeltek az ablakokból, majd egy tiszt felmászott a lőszeresládák tetejére és - mint ez a nagypapa fordításából kiderült - az utolsó töltényig tartó hősies ellenállást hirdette meg, de nagy sikere nem volt vele, mert egy német katona pisztolyaggyal fejbeverte, a többiek nagy megelégedésére.
Nagymamától kértek lepedőt és partvisnyelet, és a rögtönzött fehér zászló remekül bevált.
Az oroszok a házból kihajtották a németeket és átmenetileg csend lett - ellenben ott volt a rengeteg lőszer meg fegyver.
Nagypapáját a szívbaj kerülgette, mikor Irénke és unokanővére elkezdték lehordani az udvarra a gazdátlan holmit, páncélöklöt, kézigránátot, miegymást - még aranyat és pénzt is hagytak ott a pincében a németek.
Aztán visszajöttek az oroszok és elhordták az összegyűjtött fegyvereket és a lőszert, és Irénke számára véget ért a háború.

Az édesanyja közben megszülte a kistestvérét.
Novemberre édesapja is előkerült, ő a Posta nyomdájában dolgozott, amit egy vonatra telepítettek - így esett amerikai fogságba, ahonnan kalandos úton haza tudott jönni.
A család visszaköltözött a Wekerle telepre, ahol egy szobát lakhatóvá tudtak tenni, és az élet ismét elindult.
Aztán sok minden történt, Irénke kapott állást a Weiss Manfréd csepeli gyárában, ahonnan a Csepeli Nyomdába került, ahol is egyszer megjelentek a Kommunista Párt aktivistái azzal, hogy amelyik fiatal akar, az velük mehet egy kommunista mártír emlékünnepségére.
Hát jelentkezett ő is - szép idő volt, dolgozni se kellett - felmászott hát a teherautóra.
A teherautó pedig meg sem állt a Zugligeti útig, ahol döbbenten ismerte fel, hogy ez az a hely, ahol ő a pult alatt várta ki a lövöldözés végét.
És itt tudta meg, hogy a "kémnek", akit itt lelőttek a harminckét neve közül az egyik Ságvári Endre volt.

Irénkének szép élete van, sok érdekes dolog esett még meg vele, egzotikus tájakon járt, gyerekeket szült, unokái, sőt dédunokája is van már, de azt az időt nem homályosítja el semmi.
Ha valamikor is megkérdezték volna, hogy látta-e közelnézetből a történelmet, elnézően mosolygott volna, hiszen ő csak élt, tette a dolgát, méghogy történelem...
És lám, mégis, olyan események részese lett, melyek a mai emberek többségének már csak a történelemkönyvekből lehetnek ismerősek


Ezért hát, kedves olvasó figyeld árgus szemmel a dolgokat magad körül, hiszen részese lehetsz a történelemnek, ha már alakítanod nehézkes is lenne.
És talán azt jegyezd meg belőle, hogy a háború kegyetlen, sok szenvedéssel jár és nem válogat, úgyhogy tartózkodj a fegyverek és mindenféle zászlók lengetésétől, és ha a hazára hivatkoznak, kezdj el gyanakodni.


Irénkének pedig kívánjunk jó egészséget, és szép emlékezést a múltra, amikor fiatal lányként borzalmakkal, de a szerelemmel is találkozott...

:O)))

16 megjegyzés:

morzsi írta...

Megindított Irénke története. Most nem merek írni, majd csak holnap, ha megnyugodtam.

Kapat írta...

Köszönöm PuPu, empátiával olvastam. Egy ismeretlen ember emlék szeletkéje gyakran feledhetetlen emocionális hatást vált ki belőlünk. Ez a történet engem is megfogott.
Mindennapjaink egész pici történései, egy mondat, egy mozdulat, egy hang, (ki tudja miért?) nem múló, mindig felbukkanó emlékként kísérői lesznek életünknek.
Beleszülettem a második világháborúba. Végiggondolva a megélt éveket, elmondhatom, hogy a kor melyben éltem (éltünk), nem volt unalmas korszaka a történelemnek.
Egyazon történés megélése, az emberek személyiségének, látásmódjának sokszínűsége miatt, más-más történetet eredményez.
Ez többnyire nem okoz gondot, hiszen olyan sokféle élethelyzet befolyásolja értékítéletünket.
Sajnos éppen napjainkban annak vagyunk tanúi, hogyan hamisítják a történelmet öncélúan, erkölcstelenül, az emberek legrosszabb ösztöneire hatva. Egyéni hatalom- és haszonszerzés, gátlástalanság, a valóság tiszteletének hiánya, kisstílű manipulációk jellemzik “korunk hőseit”. Remélni szeretném, hogy nem sokáig!
Nagyon jó találkozni ilyen igaz, őszinte emberi érzésekkel, még egyszer köszönöm a történetet!

értelem+érzelem írta...

Bloggazda!
Kérjed meg Irénkét, hogy meséljen még az életéről...

Névtelen írta...

Mi akik a fiatalabb generációkhoz tartozunk el se tudjuk képzelni mennyire szerencsések vagyunk.Akik a háborút csak történelem könyvből olvasták....azoknak és mindenkinek erkölcsi felelőssége,hogy többé soha nem belerángatni egy népet az esztelen pusztításba,illetve önpusztításba.Részemről mindent megteszek ezért bár időnként félek,hogy ez nagyon kevés.

grund írta...

Az a baj kedves PuPu, hogy mostanság nagyon keveseknek van hallása az Irénke nénikre. Arról nem is beszélve, hogy Irénke nénikből is egyre kevesebb van...

morzsi írta...

A történetem.
Egy Légrádi Károly(ma Balzac)utcai 4 emeletes bérház földszinti kétszobás lakásában laktunk, apánk bolti eladó volt.
1943-ban SAS behívóval behívták munkaszolgálatra. Soha többet nem láttuk, csak a tábori levelező lapokból tudtuk, hogy Ukrajnában volt a front közelében.
1944 őszén skarlátom volt magas lázzal feküdtem, amikor a házmester berontott hozzánk és ráparancsolt anyámra, hogy azonnal fektesse mellém az ágyba ruhástól a bátyámat a dunyha alá, - mert jönnek a nyilasok. Egy idő után be is állított három fekete ruhás férfi, akik közölték, hogy öltözzünk fel, mert mindannyiunkat elvisznek. A házmester mondta, hogy hozzánk ne nyúljanak, - "nem látják, hogy himlős!" - és rám mutatott. A három idegen tanácstalan volt, majd pár perc múlva elmentek. Megmenekültünk.
Hetekkel később el kellett mennünk a házból, a Klauzál téri gettóba. Ott egy szoba-konyhás lakásban élt négy család. A menetrend a következő volt: nappal az amerikaiak, angolok, éjjel a szovjetek bombázták Budapestet. Állandó járatban voltunk a lakás és az ovóhely között. Volt, hogy anyánk azt mondta, hogy ő ezt már nem bírja, ha meg kell halnunk, hát haljunk meg és bombázáskor fenn maradtunk a lakásban. De túléltük azt is.
1945 január 18 után egy nappal elhagytuk a gettót, mert Pest felszabadult.
Hazamentünk a Légrádi Károly utcába. A lakásunk szinte teljesen üres volt, csak egy öreg rekamié és egy nagy konyhai kredenc maradt, minden eltünt.
Anyánk zokogva ment a házmesterhez és mondta el, hogy semmink nincs, mert minden eltünt a lakásunkból. Pár óra elteltével a házmester "összekolompolta" a ház lakóit és "kihirdette" a lakóknak, hogy "biztos helyről tudja, másnap délelőtt orosz patrul (katonai járőr) érkezik a házba és akinek a lakásában idegen ingóságot találnak, azt elviszik kényszermunkára..."
Nehezen írom le, de másnap reggel, - az összes hiányzó bútorunk, székek, asztal, pár szőnyeg, evőeszközök, mind mind ott voltak a földszinti lakásunk ajtaja előtt.
Vagy egy fél év múlva egy igen sovány férfi csöngetett be hozzánk. Elmondta, hogy a munkaszolgálatban apánk mentette meg az életét, mert amikor kellett, helyette dolgozott. Átadott anyánknak egy kiló lisztet és húsz forintot azzal, hogy neki nincs több, de fogadjuk el, majd elment. Ez egy év múlva megismétlődött, majd többet nem jött, anyám megtudta, hogy meghalt.

Ma, vagy holnap, ha majd kinyitom a napi újságot biztosan benne lesz olyan hír, mely szerint a Jobbik, - melynek céljai, ideológiája semmiben nem különbözik a volt Nyilaskeresztes Párt eszméitől - hónapról-hónapra növeli a szimpatizánsainak körét.
Kedves PuPu! Van egy egyszerű kérdésem: - mi soha semmiből nem tanulunk?
Üdvözlettel: - morzsi -

Kaskötő István írta...

Sajnos azok "írják" a 44-45s történelmet akik nem élték át. Az igazság kihal a tanúkkal s marad a napi kivánalmaknak alakított "történalem". Sok baromság mellett amit a rendszerváltás lázában az új okosok elkövettek, az Április 4. jelentőségének tagadása volt. Akik Budapesten megélték a felszabadulást, igen FELSZABADULÁST, mikor már nem löttek, akna nem robbant a kertedben és egy ici pici optimizmus lopakodott a napi életedbe, éheztél, de. hogy megérd a tavaszt a valószínűség ezer százalékkal megnőtt. Vetköztetés, rablás és erőszak relatíve elvisehető volt, ha figyelembe veszed az alternatívát, amit a háború jelentett. Akik az Árilis 4. történelmi jelentőségét tagadják, vagy elferdítik, nyilván valóan egy siniszter és bűnös szándékkal próbálják tisztára mosni a múltat, egy ideológiát, a hatalmi rendszert ami a század tragikus pusztítását okozta. Ez ma a hivatalos álláspont, nem volt "felszabadulás" nem volt antifasiszta ellenállás, a csendőr a rend őre, Horthy a magyarok hőse. Hazugságban nő fel az új és az újabb generáció és alig hallani ellenvéleményt. Sunyít az írástudó, eladó a lelkiismeret. Hajrá Magyarok!
Tudom. nem sok, egy légypiszoknyi pont a nagy zürzavarban, de a Kaláka legújabb számán, mint minden évben. ott az emlékeztető: 1945. április 4. Felszabadulás.

hello írta...

Kedves PuPu és Morzsi, nagyon tanulságos mindkét múltbéli történet, köszönöm, hogy megosztottátok velünk.

Aki már akár csak pici gyerekként is, de megélt egy háborút, tisztában van vele, hogy nem csak a fronton, de a hátországokban is mennyi és milyen szörnyű szenvedéssel, iszonyattal, látott, hallott, személyesen is átélt borzalommal jár.

Ha belegondoltok, hány országban zajlik most is háború, esik meg naponta szörnyűségek sorozata.

Akik ilyeneket kirobbantanak, vagy akár csak kacérkodnak a gondolatával, mind 1 szálig egy háborús helyszín tűzvonalába kéne deportálni, vigyék a vásárra a saját bőrüket, nem ártatlan milliókét!

Öreg harcos írta...

Kedves Pupu!!! Fogalmam sincs mi a foglalkozásod..(vagy mi volt), de hogy pályát tévesztettél, az biztos..Úgy írsz, hogy néha sírni kell , máskor felvidítasz.... néha harsányan röhögök.. A Ságvári Gimnázium és a körülötte történő cirkusz egészen közelről érint...Mi lesz a kimenetele nem lehet tudni, csak remélem , hogy nem ment el teljesen az esze az "illetékes elvtársaknak".

morzsi írta...

Sajnálom, hogyilyen hosszúra sikerült a háborús történetem, ezért mindenkitől elnézést kérek!

PuPu írta...

Nem sikerült hosszúra, pont így kellett azt elmesélni...
Szerintem...

Kapat írta...

Szerintem is, kedves "morzsi", köszönöm Neked is!

Anikó írta...

Pupu, Irénke néni története elvarázsolt és sok mindent juttatott az eszembe, nekem is laktak rokonaim Wekerlén, konkrétan a nagymamám öccse és a családja, sokszor vittek hozzájuk, de nem tudom melyik utcában laktak, csak azt, hogy egy komplett, igazi kis vár, tornyokkal, várárokkal, felhúzható híddal a kapunál, volt felépítve a kertjükben a rózsabokrok között, na az valami varázslatos volt számomra akkor, kisgyerekként. órákig guggoltam ott és néztem apróra, minden részletét.
Nagyszüleim az anyai és apai is, pár utca eltéréssel a ferihegyi repülőtér közelében laktak, kertes házban a háború alatt is már, és onnantól végig, míg éltek.
Minden nyaramat ott töltöttem hol egyiküknél, hol másikuknál gyerekként.
Mamától tudom aki akkor még viszonylag fiatal nő volt, és lánya az én Anyukám aki 15 év körüli volt, hogy bizony ők is be voltak "ágyazva" többször is, amikor jöttek az oroszok, mert a szomszédságban volt akit megerőszakoltak, mert nem volt óvatos.
A front többször is a fejük felett söpört keresztül, oda-vissza, hol a németek jöttek, hol az oroszok.
Mamikámék előrelátóan - mielőtt megindult volna a támadás Budapestért - leölték az egyetlen disznójukat egy éjjel és az összes húst zsírban kisütötték, nagy zsírosbödönökbe színültig betöltötték, többszörösen lekötötték, zsákba csomagolva leásták a kertben különböző helyekre, majd a nyomokat álcázták és így legalább volt élelmük a harcok végéig szerencsére, mert amikor jöttek rekvirálni azokat nem találták meg az oroszok.
Szerencsés volt a családom, mert senki nem veszett oda, a másik nagypapám volt az egyetlen, az apai, akit elvittek munkatáborba, 2 év múlva csontsoványan jött haza, és 82 éves koráig a családja körében élt, köztünk.
Soha nem beszélt a munkatáborról, arról sem, hogy mi történt vele, csak onnantól nagyon vallásos lett, minden vasárnap délelőtt a templomban volt.
A család többi tagjától nem kívánta, hogy kövessék a példáját.

Morzsi a te történeted is megrázott, jó volt olvasni, hogy megmenekültetek, Édesapádat nagyon sajnálom.
Ilyesminek soha többet nem szabadna előfordulnia, és a kérdésedre válaszolom Morzsi, hogy nem, soha nem tanulunk semmiből, újra és újra elkövetjük ugyanezeket a hibákat, szörnyűségeket, mert jönnek az újabb és újabb generációk akik nem éltek át ilyesmit, nem is hallottak ilyesmiről, mert senki nem mesélt nekik kézzel fogható családi történeteket, jó eset, ha egyáltalán elhiszik az iskolában tanultakat, hogy ezek bizony megtörténtek.
Terjed köztük a sok hülyeség, elhiszik, amiket olykor a tv-kben hallanak, például, hogy Ságvári Endre kommunista volt, és ezért jó nevű iskoláknak akarják megváltoztatni a nevét, meg utcákat, pedig ha utána néznének megtudnák, hogy nem volt az....
Hihetetlen, hogy csak ennyi évtizeddel a háború borzalmai után újra valami szörnyű zavaros világban élünk... nem akarom elhinni.

MoonRiver írta...

Valóban voltak sokan ilyen "Irénkék", akik megélték és elmesélték. Az én mamám (nem igaziból) is rengeteget mesélt, 99. évében halt meg, tanulságos történetei voltak. De nem hiszem, hogy komolyan vettük azt az örökös mondását, amit a legtöbb rosszra alkalmazott: "Addig jó, amíg nem lőnek." Ennél tömörebben aligha lehet megfogalmazni egy ilyen "Irénkés" és más hasonló élet tapasztalatát.

pleinair írta...

Nagyon jól esett Irénke történetét olvasni, szinte kisimultak a lelki ráncaim. Pedig az elbeszélés nem valami idilli eseményről szól, Irénke is megszenvedte, hogy a történelem egyik eseményének majdnem közvetlen tanúja volt - mégis, nyugalom szállt meg a történet olvasása közben.

Lehet, hogy Pupunak nem "csak" blogokat kellene írni?

pleinair írta...

Morzsi,
én is köszönöm! lehetett volna hosszabb is, szívesen olvastam volna még.